RESIDENT EVIL 3 - A társasjáték

"You want S.T.A.R.S.? I'll give you stars."

---

Számomra sem ismeretlen az elképzelés, miszerint a külsős szellemi tulajdonra épülő társasjátékok nem szoktak olyan jól sikeredni, mint amikor teljesen saját kútfőből merítkeznek a fejlesztők. Eszem ágában sincs tagadni, hogy ez sok esetben mennyire romboló hatással lehet, és gyakran van is a végső termék minőségére. De. Amiről sokan nem beszélnek, az az, hogy ha mégis sikerül elkapni a névadó termék hangulatát, ajjajjajj, de mennyire ütős tud lenni a végeredmény. Ugyanis sokszor ez elég. Sőt. Van akinek pont ez kell. Dunát (vagy amúgy bármilyen folyót) lehet rekeszteni azokkal, akik azt mondják, hogy például az Aliens: Another Glorious Day in the Corps csupán egy rosszabb, sivárabb Space Hulk. És igazuk van. Ellenben a játékosok fele azért megy bele a Space Hulk-ba, mert szeretne valamilyen Aliens-jellegű társasjátékélményt. Nem mellesleg a Space Hulk legfőbb ihletése bizony bevallottan James Cameron filmremeke.

Ha valakit magával ragad egy IP, akkor hajlandó elnézni sokféle hiányosságot azért, hogy azt az élményt kapja, amit például a fenti esetben az Aliens nyúj neki. Itt bukik meg rengeteg keményvonalas társasos elképzelése, hogy „jajj, már megint egy újabb társas, ami ugyanaz, mint XY, csak trébb, mert van rajta egy cimke”. Sajna, ha valaki olyan, mint én, hogy elsősorban videojátékos, filmes rajongással áll az analóg szórakozáshoz, akkor bizony a Space Hulk, bármennyivel kifinomultabb is a játékélménye, pusztán egy kínai piacos Aliens marad.

És sehol sem kiélezettebb talán ez a vita, mint a brit Steamforged Games esetében, akik gyakorlatilag a videojátékos licenszek hátán másztak fel a rekorddöntögető társasjáték-Kickstarter-ek pantheonjába. A közismeretbe (legalábbis az enyémbe, az pedig mindenkié) a Dark Souls - The Board Game kapcsán lépett be, ami a videojáték rajongói között méltán népszerű, míg a tarsasjátékos körökben pedig egy életerős „meh” értékelésnek örvend. Már itt is látszik, hogy a fiúk nem a társasjátékos közönségnek alkottak egy videojátékos terméket, mert, valljuk be, ki a bánat akarna ilyesmit csinálni, meg minek is, hanem a videojáték rajongói számára csináltak egy gyönyörű társast.

Az SFG pedig azóta is töretlenül halad előre, volt már náluk Horizon: Zero Dawn, Sonic, Pac-Man, Devil May Cry társas, meg kb. amit csak el lehet képzelni. Idén sikerrel zárult a Monster Hunter World – The Board Game Kickstarter-kampány (merevedés: ON), valamint napokkal ezelőtt fejeződött be a Resident Evil - The Board Game kalapolgatása is, az eredeti, 1996-os játék 2002-es feldolgozása alapján, nem kevés zsíros zsebbélelő zsetonnal megörvendeztetve a manchester-i társulat. Jómagam pedig teljesen véletlenül jutottam birtokába egy példányhoz a Resident Evil 3 – The Board Game nevű csodából, ami azért szerencsés, mert van, de azért szerencsétlen, mert a Resident Evil Zero mellett az 1999-es Nemesis talán a legkevésbé kedvencem a klasszikus sorozatból. De sebaj, a helyzet az, hogy az örök kedvencemből készített társasjáték, a Resident Evil 2 – The Board Game (és itt már lassan kezdem is elveszíteni a közönséget a címekkel, de rohadjak meg, az SFG végig fog menni az egész sorozaton, fogadjunk) nem fog birtokomba kerülni egyhamar, mert a komponensek egyrészt híresen trágyák, másrészt a játék a sztoris kiegészítőkkel együtt, de az egyéb baromságok nélkül is szó szerint egy köbméter társas. Ezért, mikor elém került az apróhirdetés, pár hét fontolgatás után arra jutottam, hogy a Resi 3 is jobb lesz, mint a semmi. Azért a videojáték nem volt borzalmas. A 2021-es remake (eddig) jobban bejött, de emlékeim szerint az eredeti is korrekt móka volt, na.

Aztán megérkezett a csomag, és elkezdtem a 14 játszmából álló kampányt, gondolván, ha szerencsém lesz, talán kapok egy fél morzsa Resident Evil hangulat az egésztől, mielőtt eladom a francba. Jöttek is hamarost a zombik a hülye nyúlkálásukkal, meg ugye a lángoló, és frissen beoltott Cerberus zombi kutyik, láttam Drain Deimos-t, megkerült maga Nemesis is, fene a pofáját, és... Nem igazán tudtam abbahagyni. Olyannyira, hogy időközben elővettem az eredeti videojáték Gamecube változatát WiiU-n (szebb hátterek, nagyobb felbontás, mint a PS1 változatban, tudom ajánlani, ne kövezzetek meg a WiiU miatt) és igazából megtanultam rendesen értékelni a játékot. Persze továbbra sem értek egyet a sok baromsággal, hogy Nemesis mennyivel jobb és kevsbé előre megírt volt az eredetiben, mert egyáltalán nem így van, bár többször találkoztunk vele, ez igaz. De azoknak, akik úgy emlékeznek, hogy olyan volt, mint Mister X a Resident Evil 2 Remake-ben, el kell mondjam, hogy teljes mértékben durván fogalmuk sicsen már róla, hogy miről is szólt az eredeti Resident Evil 3 – Nemesis.

Ez jó alkalmat adott arra is, hogy szembeállítsam a videojátékot a társassal, mivel a társasjáték bevallottan az eredeti alapján készült. Már a doboz felnyitásakor csodálatos meglepetés tárul a szemünk elé egyébként, ahogy felcsillan a „This game contains scenes of explicit violence and gore.” felirat ugyanannak a képnek az előterében, amivel a játék is indul, persze nem pixelcsászár módban, hanem szépen átdolgozva ecsettel meg ilyen... izékkel. Persze a lapot megfordítva rögtön jön is a pofon, ugyanis ez a lap a kampány adatlapja is, ami a játék fontos része, és... fú hát elég ergya az anyaghasználata. Sima vékony papírra van nyomtatva, mint a Playboy magazin. Én meg nyilván le sem tudtam lamináltatni, mert a közeli nyomtatós minden okkult tudását meghaladta ez a varázslat, de végül beszkenneltem és a tabletemen töltögettem, a kampánykönyv hátsó lapjával egyetemben, amire két játék között fel lehet írni, hogy mi van a karaktereknél meg a dobozban, meg minden ilyesmi.

Mert igen, ó igen, vannak dobozok. Mármint ládák. A nagy böszme, barna és szürke tárolók a videojátékokból. És, ha hiszitek, ha nem, ugyanolyan iszonyat stresszes keresgélni őket, meg távol lenni tőlük, mint a játékban. Jobban sír az ember a Resident Evil játékokban a doboz után, mint gyerekek az anyjuk után. Nem vicc. De talán ezzel előre is szaladtam a nagy izgalomban. A játék tehát, akkor azonnal el is árulhatom, számomra meglepő mértékben hozta a hangulat. Természetesen teljesen szólózható egyetlen karakterrel, én magam csupán Jill (The Master of Unlocking) Valentine irányítása mellett döntöttem. A szabálykönyv mindössze három kicsi változtatást ír erre az esetre, ami a szabályok átolvasása után azonnal érthető is, hogy miért szükséges.

Eddig soha sem játszottam rendesen kampányos játékot, így nem tudom megmondani, hogy ez objekíven mennyire van jól kezelve, de nekem tetszett, hogy az első körülbelül három vagy négy játék egy-egy mechanikára összpontosított, mint például a robbanó hordók vagy a barrikádok kezelése, ilyesmik. De amellett, hogy afféle bemutató, tanító jellegű pályákként funkcionáltak, komoly kihívást is jelentettek, és egy pillanatig sem éreztem, hogy akkor most ez csak egy séta lenne a parkban. A játék az első perctől fogva izgalmas, de nem ám csak amolyan, érdekes, jópofa szinten, hanem azt az igazi, túlélőhorroros izgalmat nyújtja minden körrel egyre jobban.

Nagyon okosan kell gazdálkodni tehát az erőforrásokkal, lövöldözni a világba nem érdemes, ugyanis nem olyan nagy eséllyel talál el az ember bármit is. Ez kicsit idegesítő lehet az elején, mivel nem egy az egyben ugyanaz a mechanika, mint a videojátékokban. Ott ugyanis ha lőttél, könnyen találtál be, de változó, hogy mennyit sebeztél. Van, hogy egy zombi elvisz egy egész tárat, de van, hogy négy lövés és viszlát. Sajnos itt ezt kockadobásokkal szimulálják, ami néha idegörlően, fogcsikorgatóan idegesítő az elején, de ez valójában csak a kézifegyverre igaz, és az is csak amíg meg nem kapjuk az Eagle 6.0-t. Ezek pedig, amint én is hamar megtanultam, a társasjátékban külön jószágok, ugyanis játékról játékra teli pisztollyal indulunk neki, tehát csak meg kell tanulni, hogy nyugodt szívvel áldozhatunk belőle, ha úgy hozza a szükség. A többi fegyer szerintem jól működik, tehát kevés a töltény, de általában tökéletesen jó arra, amire a videojátékban is. Ha egy zavartan sertepertélő zombira nyitunk rá lányos zavarunkban, és nincsen hely kihátrálni, vagy bármi más megoldással élni, akkor a vadászpuska általában megoldja a dolgot. Illetve több zombin keresztülverekedni magunkat is ideális puska segedelmével, sőt, a Drain Deimos-okkal is általában könnyen elbánik. A komolyabb ellenfelekre pedig később kapunk gránátvetőt, magnumot, géppuskát, amelyek mind megfelelően működnek, de sajnos minden lövést mérlegelni kell, mert ugyan ezekhez az elhasznált tárakat visszakeverjük játékról játékra a pakliba, de semmi nem garantálja, hogy legközelebb fel is jönnek onnan. A Resident Evil veteránoknak hamar ismerős érzés lesz az ilyesfajta töltényzsonglőrködés.

A pályák elrendezése is mind-mind arra sarkallja a játékost, hogy folyamatosan mérlegelgesse, hogy merre lesz kisebb az ellenállás. Kevesebb zombi, de esetleg egy komolyabb ellenfél néha jól jöhet ki, legalábbis amennyiben át tudunk szaladni rajta, ellenben, ha nem úgy alakulnak a dolgok, rosszabbul is kijöhetünk a helyzetből, mintha a zombikkal tangóztunk volna. A készítők, hála az égnek, nem feledkeztek meg az ajtók fontosságáról sem, és meglepően hatásos módon használják fel a jelenlétüket, ugyanis ha nem zárogatjuk be magunk mögött az őket obszesszív módon, akkor az ellenfelek minden ajtóval egybenyitott területről igyekeznek a játékos irányába, körönként akár több alkalommal is. Van saját fázisuk, amikor csak úgy sertepertélnek meg nyammognak az emberhusi szendvicsen, de minden egyes támadás is vonnza őket. Tehát, ha nem ügyeltünk az ajtókra, vagy pedig nem volt alkalmunk drága akciót költeni a bezárásukra, később (vagy akár hamarabb, mint gondolnánk) ez jobbára a seggünkbe is harap.

Az ismert veszedelmek mellett két további mechanika gondoskodik az idegszálak borzolásáról, valamint a maximális újrajátszhatóságról, ezek pedig az úgynevezett Tension Deck nevű pakli, amiből minden körben húzva megtudhatjuk, hogy történik-e éppen valami borzalmas dolog a karaktereinkkel, vagy esetleg majd csak később. Persze néha nem tudtam nem lereagálni hangosan a zöld színű „All Clear” kártyát (amiből a pakli java része tevődik össze egyébként), miközben a zombik már a számban válogatták a rágcsálnivalót. Ráadásul nem elég, hogy miket tartogat a pakli mélye, mivel ha elfogy, az első néhány játék kivételével az a játszma végét jelenti. Persze nem kell csüggedni, hiszen a játék ad egy újabb stresszes kiutat ebből is, bármikor újra lehet keverni a paklit, ezzel további időt nyervén, írógépek és tintatekercsek használatával. Igen, van írógép, és igen, van tekercs is, meg lehet nyugodni, az idegeskedésnek se vége se hossza nem lészen. Ebből minden karakter alapesetben egyet visz magával minden a játék kezdetén. Persze a dolog pikantériája, hogy miután túlestél a rettegett lapon (mert mindig van egy-kettő, amitől folyvást tart az ember), amiről tudtad, hogy ott kuporog valahol, és elkönyveled, hogy fájt, mer’ fájt, de lgalább le van tudva, akkor szépen keverheted is vissza a pakliba és retteghetsz tovább, hogy mikor jön fel megint.

A Tension Deck mellett a másik mechanika pedig a színkódolt területjelző tokenek, amik minden játékban mást jelentenek a kampánykönyv alapján. Amint a karakter belép egy új helyszínre, a játékos dob az Umbrella Corporation logóval ellátott fekete kockával, és az eredménytől függően a szoba lehet akár üres, tele zombival, szörnnyel, kutyával, vagy egy halom más borzasztó dologgal. Minden alkalommal éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom, mikor dobni kellett az új szobákra, különösen, ha félúton voltam a cél és a láda között, és pont elfogyott az utolsó élettöltőm vagy piros-kék virágkombóm. (Igen, vannak növények, igen, lehet kevergetni, minden a legnagyobb rendben).

Engem őszintén már azzal megfogott a játék, legnagyobb meglepetésemre, hogy ilyen értelmes módon sikerült belefűzni a szabályokba és a játékmenetbe az olyan ikonikus játékelemeket, mint az ajtók, írógépek, vagy a láda. De természetesen az egész sehogyan sem működne, ha mellette a játékmenet maga szabály általi halál lenne. Sajna túl gyakran látni, hogy a készítők annyira szem előtt tartják a hangulatkeltést, hogy inkább egymást elgáncsoló szabályrendszereket öklendeznek fel, csak legyen benne minden is. A Resident Evil 3 szabálykönyve ezzel szemben rendkívül rövid, és még így is vannak benne ismételt magyarázatok, így azt hiszem talán kevesebb, mint egy este és egy fodrásznál várakozás alatt letudtam a szabálymagolást, és játék közben sem kellett sokat vakarásznom a fejem.

A játékmenet tulajdonképpen a legegyszerűbb elképzelésen alapul. A Steamforged Games fogta az elképzelhető leginkább baltával vágott dungeon crawler játékmechanikát és ráhúzott egy Resident Evil mázt. A karakterek 4 akciót hajthatnak végre, ezeket ismételgethetik, keverhetik ahogyan tetszik. Ráadásul nincsen más a palettán, mint a klasszikusok. Megyen, öl, csinál, csereberél, illetve ajtót nyit-zár, mint egy igazi hülyegyerek. Azt hiszem, hogy ennyi. Ami mássá teszi, mint a (többségében valószínűleg kifinomultabb) hasonló játékok vagy az átlag zombidarálós cuccok, az az, hogy a karakterek nagyon sérülékenyek, és nagyon, de nagyon rosszul lőnek. Minden ellenfél egy külön feladvány, csakúgy, mint a videojátékban. Nem egyszer kellett kitalálnom, hogy hogyan csaljam be egy szobába az ellenségeket, hogy rájuk zárhassam az ajtót, amíg egy eseménykártya ki nem nyitja, aztán fel a nyúlcipőt. Az ember minden lépést mérlegel kicsiben és nagyban is. Hány akciót hagyjak a következő szoba felfedezésére? Mekkora lesz a kulavihar odabenn? Kikerüljem a zombikat, ami lehet, hogy nem jön be, vagy lőjek keresztül rajtuk, amivel később haraphatok fűbe? Menjek vissza letenni a cuccokat vagy törjek előre? Az egész folyamatos mérlegelés, mint a videojátékokban, egy nagy fejtörő, ami kisebb fejtörők fraktáljaiból áll össze.

Persze a sztori olyan Resident Evil jelleggel sekélyes, de az eredeti harmadik részre hajazóan a társas is alkalmaz változó narratív elemeket. Kisebb csalódás, hogy ezt általában előre súlyozza a scenario-k többsége egy mechanikával, ami bizonyos esetekben garantálja, hogy az eseménykártyák csak a Nemesis-t uszítják a nyakunkba, de ha ezt el tudjuk kerülni, illetve, ha eleget játszunk, akkor elég változatos eseményekkel találhatjuk szemben magunkat, amik sokszor félúton változtatják meg a meccs végkimenetelét. Ezt egy külön pakli szolgáltatja, így teljesen véletlenszerű, hogy mikor mivel találkozunk az adott tokenre lépve.

A szememben a játékmechaninkákkal szemben a komponensek minősége már inkább kérdéses, ugyanis, bár a játék elődjét, a Resident Evil 2 társasjátékot ért jogos kritikák alapján ezt a részt már sikerült normális világosságú képekkel kinyomtatni, azért nem lett igazán ideális a végeredmény. A Resi 2 ugyanis, az alapján, amiket hallottam és láttam, rendkívül sötétre sikeredett. Mind a területi elemek, mind pedig a tokenek szinte kivehetetlenek lettek normális fényviszonyok között. A Resident Evil 3 - The Board Game esetében a játék alapelemei már teljes mértékben rendben vannak, sőt, szerintem nagyon hangulatosak is, de az ajtó- és barrikádtokenek még mindig nem az igaziak. Talán lehet, hogy ezekből csupán még mindig a régi nyomtatást használják, de erre nem mernék fogadni komoly pénzben. A sajátomban semmiképpen sem. Megfelelő fényviszonyok mellett persze ez nem igazán zavaró, de ha beborul odakinn vagy esetleg nem egy reflektor mellett játszik az ember, akkor meggyűlhet a baja velük. Én a legtöbb játszmában a 3D pakkot használtam, ezt tudom ajánlani bárkinek, kivéve, hogy (és ezt egyszerűen kitalálni sem lehetne idiótább módon) a barrikádok itt is elégtelenek. Az van velük ugyanis, hogy a játékban tíz darab token van, aminek egyik oldalán barrikád, a másik oldlán pedig szabad átjáró található. Ezek teljes mennyiségét pedig használja is némelyik térkép, azt hiszem három vagy négy is. De a 3D Terrain Pack kiegészítő csomag csupán nyolc darab átjárót tartalmaz, amikhez külön jár kis műanyag elem, amivel el lehet őket barrikádozni. Na most, én nem vagyok nagy matekos, de nekem úgy tűnik, hogy így semmiképpen sincs elég ezekből az elemekből a dobozban. Mindenesetre, ha mást nem, átláthatóságban és hangulatában nagyon jók a műanyag ajtócskák és egyéb elemek. (A képeken szinte mindenhol ezt használom.)

A többi komponens, az egyéb tokenek, miniatűrök, kártyák minősége szerintem kiváló, így 14 játék után nem sérültek látványosan a vastag kartonra nyomott terepkártyák sem. Mindezt úgy, hogy egyébként használtan vettem a Kickstarter pakkot valakitől, aki az ára alapján szerintem valami illegális dologra használta vagy a játékot vagy közvetve engem, de nem fogok visszamenni és olyan kérdéseket feltenni, amire nem akarom hallani a választ. A lényeg, hogy hiánytalan volt. De még ezzel együtt sem érzem, hogy sokat amortizálódott volna bármi a csomagból a mai nappal bezárólag.

Habár a komponensekkel abszolute meg is tudtam barátkozni, hosszú távon az egyetlen komoly gondom a játékkal az előkészületi idő. Sajnos egy meccset előszedni az Eldritch Horror-al vetekszik, én nem is tudtam lejjebb közdeni, mint uszkve 25 perc. Persze lehet, hogy velem van a baj. Helyigénye nem mondanám, hogy orbitális, vannak térképek, amik minden paklival meg cuccal együtt az étkezőasztal (140*80 cm) felén is elvannak, de sajnos mindig mindent ki kell szedni és elő kell válogatni. Először a térképet kell letenni, az összes tokennel egyetemben (ajtók, tárgyak, felfedezésjelzők, sztoris elemek), majd ki kell rakni a figurákat, aztán a forgatókönyv alapján előkészíteni az öt paklit, ami amúgy nem sok, de ebből van, amit az egész kampány alatt nem szabad újból megkeverni, illetve van, ami mindig csak ad-hoc kártyákból áll össze, amit éppen az adott helyszín előír. Az elpakolás viszont, a GameTrayz betétnek hála villámgyors, ami nagy segítség. Emiatt a Resident Evil 3 - The Board Game is úgy érzem, hogy hosszabb alkalmakra, akár kimondottan társasos estékre ajánlott, amikor le lehet ülni és nyugdtan végigtolni egy vagy két meccset, semmint egy gyors löketre, ha már az embernek nagyon kellene egy is kartonpapír és műanyag. Ami viszont meglepő módon nem volt macera, az a játszmák újrakezdése. Ez ismét csak könnyebség, bár nekem nem volt durván nehéz a jéték, miután ráéreztem a ritmusára, kettő darab játékot kellett csupán újrapróbálnom. Az egyiket kétszer is. Pontosan tudom, hogy melyik volt az a két zombi, aki miatt ide jutottunk. Pontosan tudom.

Azt viszont töredelmesen bevallom, hogy eleinte tartottam tőle, hogy az alapdoboz az csupán óratoronyig tart, ami az eredeti videojáték történetének csupán a fele. Illetve, hogy csak háromféle ellenség van a dobozban (zombik, kutyák, Drain Deimos jószágok), plusz a kettő főellenfél. Szerintem jogosnak jogos volt ez a félelem, de végül teljesen alaptalannak bizonyult. Az elso 10 játszmához semmi extrát nem használtam az alapjátékon és a 3D pakkon kívül, és az élmény így is tökéletes volt. Mindent, de mindent megkapunk a dobozban, ami a Resident Evil 3. Talán kicsit meg is lepődtem, hogy ez így van, de valóban hiánytalan az élmény. Persze, az ember tudja, hogy a játékba kellenek óriáspókok meg Hunter Beta és Hunter Gamma, meg egyéb rémségek, de amúgy az van, hogy ezek a videojátékban sem jelennek meg csak a történet felénél. Egyedül a pókokra mondanám, hogy az óratoronyból kicsit fájdalmas lehet a mellőzésük (bár az eredetiben is csak úgy benne vannak, hogy tessék, de kb. kettő darab szobában sasszéznak a riszátor seggeikkel, ott is minek), de a többi az tényleg csak később jön be. Viszont magán a játékmeneten és az élményen semmit nem változtat sem a meglétük, sem a hiányuk.

Ezt pedig onnan tudom, hogy bele lehet vásárolni őket a csomagba. Sőt, ha valaki akar egy kiegészítőt, ami nem tesz hozzá egy újabb óriási dobozt a lakberendezéshez, akkor a The Last Escape kiegészítőt nyugodt szívvel tudom ajánlani. Ez egy kisebb doboz, aminek a tartalmát könnyűszerrel bele lehet hekkelni az alapdobozba. Konkrétan a műanyag tálca szépen ráfekszik a műanyag tokentárolóra, ami az alapjátékhoz tartozó GameTrayz megoldás része, ezzel ugyan megemelve a doboz fedelét, de a végeredmény sokkal kényelmesebb, mint berántani a doboz-ception generátort minden alkalommal. A The Last Escape ugyan nem tesz hozzá a sztorihoz, de ahelyett, hogy kiszélesítené, remekül elmélyíti a játékélményt. Kapunk egy zsák új eseménykártyát, extra kiváltható karaktereket, óriáspókokat (végre!), varjakat, Brain Sucker szörnyeket (amiket mind már a kampány fele előtt lehet alkalmazni is), valamit extra térképeket és feladatokat is, kiváltható karakterekkel, játékmódokkal és befejezésekkel egyetemben. Ha valaki szeretne egy kiegészítőt a játékhoz, vagy csak úgy van vele, hogy kellene még több a jóból, szerintem ezzel érdemes kezdeni, ugyanis a játék tartalma szerintem önmagában is több, mint elegendő.

Mindezek mellett, persze így előreláthatólag a City in Ruin című nagydobozos kiegészítő is megéri a maga módján, bár főképp igazi keményvonalas rajongóknak, ugyanis további kilenc pályát kapunk, extra tárgyakkal, mechanikákkal, szörnyekkel és két masszív főellenféllel, de azért szerintem a nagy doboz tartalma az árához mérten már ránézésre is karcsú. Mindenesetre azért azt aláírom, hogy a Steamforged Games mindenképpen befejezte a teljes sztorit, így vagy úgy. Kíváncsi leszek azért, valószínűleg egy rövidebb cikkben azt is közzéteszem a későbbiekben.

Azoknak mindenképpen a legjobb szívvel tudom ajánlani a Resident Evil 3 – The Board Game társasjátékot, akik szeretik az eredeti videojátékokat és szeretnének valami hasonló hangulatú dolgot az estéikbe csempészni képernyő nélkül is (lásd: én). Mindenképpen érdemes azonban fejben tartani, hogy a játék viszonylag komoly előkészületet igényel, de szerintem meg is hálálja azt, egyszer sem éreztem olyat, amit például az Eldritch Horror rendszeresen megcsinál velem, hogy fél óra előkészület után úgy van vége a játéknak pikk-pakk, hogy semmilyen élményt nem kaptam. Véleményem szerint nem a mindenáron nyerés teszi a szóló társasozást izgalmassá, hanem a maradandó élmények. A filmes pillanatok, nagy robbanások, fájdalmas bukások és a hajszálon függő dicsőség. És a Resident Evil 3 rengeteg epikus pillanattal örvendeztetett meg már eddig is és óriási újrajátszhatóságot látok benne, tehát érdemes lesz még rengetegszer elővenni. És a társast is. Akiknek viszont nem ajánlanám, az bárki, aki nem ismeri a címadó videojátékot, vagy legalább valamelyik korábbi részt. Teljes magabiztossággal tudom állítani, hogy van ettől szebb, jobb, eredetibb, átgondoltabb és kifinomultabb dungeon crawler a piacon, amin nincsen rajta a Resident Evil címke. Ők semmiképpen nem értenék, hogy ez miért is jó. Amivel nincs is semmi baj, hála az égnek manapság talán jut elegendő társasjáték mindenkinek. De akik egyaránt szeretik a társasokat és a Resident Evil-t, azoknak az élmény garantált.

A játékból természetesen van kiváló minőségű Tabletop Simulator modul is, amit ezen a linken találhattok. Ez a csomag tartalmazza a teljes Resident Evil 2 - The Board Game játékot is, a 3D modellek pedig az eredeti videojátékokból vannak kiemelve.

Emellett mindenki figyelmébe szeretnék ajánlani egy remek Android alkalmazást, amit a készítő nem tett fel eddig a Play Store áruházba, de az alábbi YouTube-videó alatti linken letölthető. Az alkalmazás teljesen biztonságos, vírusmentes, és az eredeti zenéket és hangeffekteket produkálja, amiket én minden egyes játszmánál használok, és iszonyat jó móka.