CYBERPUNK 2077

Ó, Cyberpunk, miért vagy te szájberpank?

---

Az igazi őrült CDPR rajongókhoz képest viszonylag kesőn szálltam fel a HÁJP vonatra, de még így is a tömegek előtt voltam. Ez volt az a HÁJP vonat, ami kesőbb a (gamer)világ legforróbban izzó és leggyorsabban repesztő őrülete lett. Olyan vallási közösségben éreztem magam, ami jobb híján egyetlen logó grafikából, egy távoli CGI trailer-ből és a The Witcher trilógia sikeréből egyenesen a digitális megváltó érkezését jósolta. Ekkor még szellős volt a HÁJP vonat. Volt ülőhely és lábhely, klíma, működő büfé. Tiszta volt a WC, nem voltak mindenhol horpadt italdobozok és ívesen szétkent cigicsikkek. HÁJP vonat volt, de higgadt és kultúrált. Aztán jött az E3 2018. Élőben néztem, ahogy kinyomják a szemünket a menő stílussal és nyüzsgő városképpel. Elindult egy bizsergés, a HÁJP vonat első nagy megállója sok új utast hozott.

Deckard, te vagy az?

Majd eltelt egy újabb év, egy újabb E3, egy újabb Cyberpunk 2077 bemutató, de várjunk csak! Ki ez az arcomba bámuló fickó a trailer végén, és miért olyan ismerős? De hiszen ez, WHOA, ez Keanu Reeves! Ezzel a felismeréssel is már artikuláció nélkül üvoltöttem, de teljesen akkor olvadt le az elmém, amikor konkrétan elő is lépett a színpadra maga a két lábon járó cyberpunk legenda! Az a Keanu Reeves, aki elhozta nekünk a Johnny Mnemonic-ot, a The Matrix trilógiát és az A Scanner Darkly-t. Ennél komolyabb cyberpunk múlttal rendelkező sztár nem is biztos, hogy létezik. Teljes önkívületben rendeltem elő a játék díszdobozos PS4 példányát az első adandó alkalommal, és türelmesen vártam a csodát. Közben a HÁJP vonat már inkább emlékeztetett egy fesztiváljáratra, amin egy tűt sem lehetett leejteni, és mindenki bódultan, egymást hergelve várta az évek óta áhított végállomást.

Szájbergyerek kérjél bocsánatot!

Voltak előjelei a tömegkatasztrófának, amit a HÁJP vonatnak a nagy gamer-szarfalba csapódása okozott. A világjárvány közepette névtelen fejlesztői panaszok jelentek meg, és borzalmas állapotokról számoltak be. A megjelenési dátumot maga előtt mindig újra és újra tovább rugdosó fejlesztés fejére szép lassan ránőtt a nextgen. "Megjelent" a PS5 és a Series X és (bár kapni nem lehetett őket,) ezzel a már meglevő óriási nyomás hellyel-közel megduplázódott mind elvárások, mind türelmetlenség tekintetében. Közben drágábbnál drágább fejlesztési naplókkal és marketing/PR húzásokkal altatták a gyanút. Még azt is ránk hazudták, hogy a CDPR a Cyberpunk 2077 esetében a Red Dead Redemption 2 kitűnő megjelenési állapotát jelölte meg, mint követendő példa. Végül a megjelenés jött, láttuk, és nem győztük feldolgozni, hogy mi történt. Én éppen két konzol közé a földre esve vártam, hogy legyen min futtatni a lemezt és emiatt kimaradtam a kezdeti viharból, de mire megjött a PS5, már elhatároztam, hogy addig nem kezdek neki, amíg össze nem kaparnak egy nextgen verziót.

A fotó móddal lehet jó képeket lőni.

Milyen játék lett a Cyberpunk 2077? Egy botrányos, hiányos, befejezetlen bughalmaz? Igen. Óriási csalódás játékosok millióinak? Igen. Minden idők egyik legjobb sci-fi RPG-je, mély és provokatív témákkal? Nos, igen. Az, hogy milyen játék lett a Cyberpunk 2077, sokban függ attól, hogy ki ül előtte, és milyen elvárásokkal. Egyértelműen a csillagos égre céloztak a feljesztők, amit szerintem az a téveszme okozhatott a vezetőségben, hogy a Cyberpunk 2077-nek be kell valahogy árnyékolnia még a The Witcher 3 sikerét is. Megértem azt a fajta szorongást, amit az alkotó akkor érez, amikor élete csúcsteljesítményét kellene valahogy méltósággal folytatni és emiatt kényszeres túlműködésbe kezd. De ennek egy videójátéknál komoly követelményei vannak. Új technológiákat kellett volna mesterszinten felsorakoztati (amihez egyébként méretes vissza nem térítendő kölcsönt kapott a CDPR a lengyel kormánytól, miután Obama elnök megdícsérte a The Witcher játékokat), és csupa lelkes tehetség kezébe adni az eszközöket a sikerhez. Ez pedig mind elmaradt. A játék így nem lehetett több, mint egy belső nézetes cyber világú The Witcher 3, előre bevallottan sokkal rövidebb játékidővel. Rengeteg pénz ment drága marketingre, film- és popsztárok folyamatos alkalmazására és nyilvános szerepeltetésére. Máig kérdés, hogy kiknek milyen felelőssége volt az egész jelenségben, és félek hogy csak nagyon sokára, csendben kiadott emlékiratokból tudjuk majd meg. Ha egyáltalán eljön ez a nap.

Helló bébi, gyakran jársz ide?

De beszéljünk már végre a játékról! A világ és a benne levő adottságok a Cyberpunk 2020 nevű asztali "pen&paper" szerepjátékból valók, az egészet licenszelték a játékhoz, és az eredeti készítővel szorosan együttműködve dolgozták át. Adott egy önmagából kifordult jövő, amiben óriáscégek uralkodnak minden és mindenki fölött. Az egyén és az emberség egységáron meghatározott árucikkek, a gazdag és szegény közötti szakadék pedig olyan széles, hogy át sem látni a túloldalra. Pénzért a világ minden előnye megvásárolható: a testbe operált kiberimplantátumok új képességek és adottságok végtelen tárházát kínálják. Ezt a piacot intenzív fegyverkezési verseny hajtja, aminek a kényes és törékeny egyensúlya pallosként lebeg a hétköznapi kisember feje fölött. Romokban a bolygó: sivatagos minden táj, savas-radioaktív az időjárás, az állatok és növények tömeges pusztulása már jelentős mértékben és visszafordíthatatlanul lezajlott. Szintetikus az étel, az ital és minden ami az élethez szükséges. És ezt mind kiváló minőségben, azonnal és boldogan megadja nekünk egy hatalmas cégmonopólium, amint kicsengettük érte a vaskos lóvét. A kérdés csak az, hogy megvan-e az a vaskos lé?

A felső 1% otthonában no problem.

Ebben az irigylésre méltó világban, Kalifornia állam közepén önálló városállamként tesz rá a lapátra mindenből még tízet a játék helyszíne: Night City. Itt még kevesebb a törvény, mint máshol, és azok is a cégeket szolgálják. Ember embernek farkasa, és emiatt aki boldogulni akar, az bizony piszkosan játszik. Innen indulva készítünk magunknak egy karaktert, és mindenkinek azt javaslom, hogy csak akkor lépjenek tovább, ha tökéletesen elégedettek azzal, ahogy a karakter kinéz. Még a sztori elejét is megválaszthatjuk, de végül minden szál ugyanoda fut: nincstelen zsoldosként, de életre szóló barátokkal tengődünk a városban, amikor eljön a nagy nap: a nagybetűs Meló, ami ha jól sikerül, akkor az lesz az utolsó (bár akkor is, ha rosszul sikerül).

Innentől kezdve néhol lágy SPOLIER-ek olvashatóak, konkrét részletek nélkül, de a saját érzelmi tónusaimmal.

A város sosem alszik.

A meló persze nem megy jól, elindul a bonyodalom és egy sztori, ami nagyon izgalmasnak ígérkezik. És ezzel együtt ránk is teszik az egyik legidegesítőbb szerepjátékos disszonanciát: tessék itt egy hatalmas, érdekes világ, fedezd fel magadnak a saját tempódban és érezd jól magad. De itt van ez a kurva sűrgős történet is, gyerünk nyomás, nem érünk rá! Rakétát gyújt a seggünkbe a játék, de ezúttal legalább nem próbál annyira kisiklatni a fő sztori vágányáról, mint más hasonló játékok (pl. egy tetszőleges Elder Scrolls). Ez viszont sajnos nem szándékos, a játék csak egy körvonala annak, amit évekig hitettek velünk, és ez a halvány körvonal is enyhén redv: bugok és hiányosságok hada sorakozik előttünk szinte folyamatosan. A játék olyan bugos, hogy bármikor képes összeomlani PS5-ön. Fő küldetéseket kell korábbra visszatölteni hiányzó sztori tárgyak vagy megnyomhatatlan gombok miatt. Csont nélkül be lehet esni a pálya alá, de ha ez nem sikerül, akkor is láthatjuk, ahogy a szemünk láttára össze-vissza tölti ki-be a forgalmat és világot a játék. Véletlenszerűen kommentál kitudja mit a karakterünk, vagy valaki, aki ott sincs velünk. A menüben ugyanazt a dolgot néha így, néha úgy sikerül csinálni.

Minden noir sztori kötelező helyszíne: a sztriptíz öltöző. Csak ez cyber.

És milyen már az a menü? Állítom, hogy 1 óra alatt egyedül kitalálok egy használhatóbb megoldást. Egyszer az egyik mentésem gondolt egyet, és egy olyan részébe töltött vissza a játéknak, ahol még nem is jártam. Érted, egy későbbi küldetésbe. WTF??? Na mindegy. A városban bóklászó emberek és járművek animációja, fizikája és viselkedése kiábrándító. Beragadnak egyes hangok és HUD-effektek, amik csak egy visszatöltéssel tűnnek el. Ami nem része a fő küldetésnek, az ordítóan puritánul néz ki, a világ egy nagy része egyszerűen nincs kész. Nem túl erős a harc és a közlekedés sem, de végülis működnek, tehát legalább nem fájdalmas játszani.

A Cyberpunk 2077 fejlesztési fázisai, időgrafikonon ábrázolva.

Felsorolni is nehéz, hogy mi minden hiányzik a játékból, amiket trailer-eken láttunk. Nincs metrós közlekedés, hiányzik egy rakás helyszín és küldetés, majdnem mindenhol érződik, hogy nagyon sok mindent vágtak ki a játékból, hogy megjelenhessen. Ami nekem a leginkább hiányzott, az az organikus érzés. Hogy itt minden játékelem egymást kiegészítve hoz létre egy élményt, ami szépen kézenfogva visz előre. Ehelyett darabos a játék, érezhető, hogy hol vannak összeillesztve a különböző részei. Helyenként előfordul az is, hogy pl. egy folyosón tisztán látom, meddig dolgozott rajta Sanyi és hol vette át Jani.

Én így szállok le a lóról. Problem?

De, ha ennyire rossz minden, akkor mi a jó benne? Csinált egyáltalán bármit a CDPR? A válasz: igen! A CDPR a The Witcher 3 óta nem fejlődött szinte semmit game design terén. Nem lett sokkal jobb a gameplay, nem lett sokkal jobb az engine és nem tett jót, hogy belehazudták a csillagokat is a játékba (technikailag nem hazudtak, de beleimplikálták). Azt viszont sokan elfelejtették, hogy vannak dolgok, amikben a CDPR-nek már nincs hova fejlődnie, mert kicsapják kisujjból. Maxon van a hangulat, fantasztikus a képi világ, kifogástalan a zene (ami a saját lábán is büszkén megáll) és nagyon erősek a karakterek. Keanu Reeves karaktere A Nagybetűs Fő Feature a játékban. Neve Johnny Silverhand, a híres rocksztár és terrorista, aki a játék cselekménye előtt kb. 50 évvel meghalt ugyan, de most valahogy mégis benne él a fejünkben, mint egyfajta digitális szellem. Végig velünk van és semmit nem hagy szó nelkül, történjen bármi. Azonnal a szívemhez nőtt Johnny és nem volt kérdés, hogy át akarom élni a vele töltött időt. Talán sosem fogjuk megtudni, hogy mennyi pénzt vett el a fejlesztéstől egy ilyen sztár alkalmazása, de ő maga a cyberpunk műfaj arca egy személyben, és nekem ez elég volt ahhoz, hogy eszembe se jusson az előrendeléskor elköltött pénz. Egyszerűen elviszi a hátán az egészet és nélküle ez egy sokkal szegényebb jaték lenne.

Valamiért akaratlanul is a Sad Keanu mémet fotóztam le.

Direkt a végére hagytam a legfinomabb falatot: a játék fő küldetése iskolapélda! Észbontóan részletesek és jók a helyszínek, a cselekmény és a szereplők. Precízen ki van számítva minden ütem és lépés. Voltak jelenetek, ahol vállból szorított kontrollerrel, vigyázzba állt segglyukkal állt a lélegzetem és éreztem, ahogy ver a pulzusom. Rövid és tömény utazás, aminek tényleg eszelős a tempója és mindig meglep valamivel. Eddig ezt egy jó film vagy könyv is tudná, de itt van az amiben a CDPR veretlen és verhetetlen: majdnem mindenről mi dönthetünk, hogy hogyan tovább. Ez önmagában még nem jelent alapból jót egy feleletválasztós szerepjátéknál, de itt most a lengyelek újra megcsinálták a tutit! Vannak olyan döntéshelyzetek a sztoriban, hogy ki kellett mennem friss levegőért, mert nem bírtam a stresszt. Akkorák a tétek és olyan intenzívek az érzelmek, hogy most is megszorul a torkom, ha visszagondolok rájuk. A befejezés(ek) pedig szimplán zseniális(ak). Nem tudom, hogy lehet-e jobban is befejezni a játékot, mint az a 2-3 verzió amit én kaptam, de ez nekem egy igazi hasbarúgás volt. Elképesztő témákat dolgoz fel a játék és a végére olyan fordulatokat dob be, amiket láthattam volna ugyan jó előre, de boszorkányos ügyességgel valahogy mindig elrejtették a figyelmem elől, hogy aztán a végén amolyan rajzfilmes tortaként a pofámba vágják, amit sejthettem volna. Vegig ott volt a torta a háttérben, de eszembe sem jutott, hogy végül azzal pofán lesz valaki vágva. Gyomorforgató válaszutak elé állítanak minket a sztori végén, és húsbavágóan kigúnyolnak minket utána, amikor a naiv reményeink a hideg, kemény valósággal ütköznek.

Üvölt a stílusról a Blade Runner.

Most akkor jó vagy rossz játék a Cyberpunk 2077? Nem az, aminek vártuk, és sokaknak nem is az, amiben meg tudják találni az értéket. A nextgen gaming állatorvosi lova lett, egy játékfejlesztői rémmese. Tankönyv arra, hogy mit tilos csinálni. Átvertek minket, megvezették a világot és egy sokkal rosszabb játékot adtak ki, mint amit sejteni engedtek. Néhol működésképtelen volt még a megjelenés után egy évvel is, és már nem is várható nagy változás (de bár tévednék). A világ pénzéből, hosszú évekig készült, és fantasztikus tehetségek dolgoztak rajta, mégis csalódást okozott nekünk az előtte tévedhetetlennek hitt örök favorit stúdió, az ereje teljében levő CD Projekt Red. Nem lenne viszont fair, ha nem néznénk a negatív körulményeket is ami árnyalja a képet: a Cyberpunk 2077 ismeretlen műfaj volt a készítőknek, akik úgy érezték, hogy a The Witcher 3 sikerét kell megugraniuk (ami minden idők egyik legnagyobbra tartott játéka). Elmúlt egy generáció, ami hatványozta a fejlesztés komplexitását, hiszen nagyon sokféle, és erősen különböző gépre kellett elkészíteni ugyanazt a játékot.

A fejlesztés hajrájában beütött egy világjárvány, miközben folyamatos külső és belső támadások érték a céget. Mindeközben a rajongók várakozás közben a mennyekig emelték magukban a játékot, amihez extra kontrasztot nyújtott az az általános gamer hangulat, ami 2020-ban tetőzött, miszerint minden cég egy genny és minden új játék üres és gagyi, kivéve az utolsó igaz játék, ami elhozza a cyber megváltást. Innen már látható, hogy viszonylag kicsi botlással is lehetett nagyot csattanni (és a botlás nem volt kicsi). Szegény Cyberpunk 2077 vitte el részben a balhét a No Mans Sky-októl, Anthem-ektől és Ubisoft-októl besokallt gamerek szemében, akiknek ez az utolsó reményük volt.

Mindezek ellenére viszont van egy dolog, ami igazi volt ebben a fejlesztésben: ez a csapat a szívét-lelkét beletolta a játékba. Minden sarkon állnak a bugok, de mellette ott van a fejlesztők keze munkája és víziója. Komolyan gondolták, hogy ezt a világot meg akarják nekünk mutatni, ezt a történetet el akarják nekünk mesélni és ezeket a szereplőket megszerettetni. Ezt senki nem veheti el tőlük. Mert 70 óra játék után, amikor felgördült a stáblista, nem emlékszem a bugokra. Nem emlékszem, hogy elromlott egy mentés, hogy kifagytam a játékból, hogy beestem a pálya alá, vagy, hogy visszatöltöttem magam egy zsákutcából. Nem emlékszem a hiányzó metróra, a nyomi irányításra, a pincér testére ami külön mozog a mellette lebegő arcától (na jó, arra emlékszem). Arra emlékszem, hogy egy teljesen reménytelen és elnyomó világban a barátaim oldalán szembeszálltam a hatalommal, a cégekkel, a gonosz és közömbös világgal, a sorsommal, magával a halállal! Hétköznapi senkiből városi legenda lettem. Beteljesítettem, amit elkezdtem és bár megfizettem az árat, és semmi nem úgy alakult, ahogy akartam, de sosem voltam egyedül. Majd, amikor felálltam a játék elől, éreztem, hogy a részem lett. Tanultam valamit az életről, tanultam valamit magamról, és egy gazdagabb emberként folytatom a saját utamat. Ez az, amitől a Cyberpunk 2077 több, mint egy videójáték. Videójátéknak rossz, de annál több. És azért a többért, ami benne van, maradéktalanul megéri az utazás.

Never Fade Away