Modern Aliens-játékok

Igazi nyálas-karmos móka a képernyőn

---

Ezt a cikket édesanyámnak ajánlom, aki Április 26-án lett volna 68 éves, és utálta az Alien-filmeket.

A neves Alien-nap (Április 26., 04-26, LV-426, érted!) eljövetelével úgy döntöttem, hogy érdemes visszatekinteni a modern Alien és Aliens játékokra. Ekkor derült ki, hogy ezt még komoly rövidlátással is meg lehet oldani, a lista ugyanis arctámadófarknyira sikeredett. Persze, manapság szinte minden évben bővül, amit én simán álló ovációval is fogadok, bármilyenre sikerednek is azok a játékok. Remélhetőleg az idén megjelenő Aliens: Dark Descent kielégítő lesz, bár, mint sokan szerintem észrevették, a műfaj nem feltétlenül fekszik a megszokott akció-horror hangulathoz, ez a körökre osztott játékmenet ugyanis könnyen kiöli az izgalmat az akcióból is, nem hogy a horrorból. Persze, ha egy kicsit is hasonlítani for az Aliens: Another Glorious Day in the Corps társasjátékra, akkor nem lesz rá panasz, ott ugyanis sikerült tökéletesen megőrizni a Cameron-film hangulatát, pedig egy társasnál kevés körökre osztottabb játékot tudok elképzelni, tehát van még remény bőven.

De addig is, itt a rövidke lista, ami azért is ekkora, mert direkt nem tartalmazza az Aliens vs Predator játékokat, amik a maguk tekintetében remekek tudnak lenni, de én elsősorban külön szeretem élvezni a gyilkológép űrmókusaimat, köszönöm szépen.

Alien Isolation

Ezzel sekninek nem fogok újat mondani, legalábbis remélem: az Alien Isolation nem csupán a legjobb Alien-játék, de egyben az egyetlen igazi Alien-játék is a modern időkből, ugyanis igazi sci-fi horror, és nem sci-fi akció játék lájti horror elemekkel. És, mint olyan, legnagyobb szerencsénkre, szinte tökéletesre is sikeredett. Az egyik legfontosabb szerintem, amit jól csinál, hogy nem sieti el a dolgokat. Bőven szán rá időt, hogy elmenjen valami szép ajándékot venni a Xenomorph-nak, készít egy kellemes vacsit, megterít gyertyafénnyel és lágyan zümmögő Barry White-tal (vagy akár Jerry Goldsmith-szel), ahogy azt kell, majd csak akkor vezeti be kézen fogva a sötét, száraz meleg hálóba, amikor a hangulat azt már végképp megkívánja. Ez a metafora így teljesen rendben van.

A dolog érdekessége viszont az, hogy az Isolation nem csupán üresben sétáltatja a játékost a játék első szakaszában, sőt. Androidokkal, keresgéléssel és bújócskával annyira jól lefoglal az idegen rendes bemutatása előtt, hogy szinte meglepetésként is ér minket, amikor egyszercsak megjelenik. Ráadásul onnantól, hogy a színre lép, egy jó darabig nem is szabadulunk meg tőle. Ha valakit triggerel a Resident Evil 2 Remake nagy, fekete Kalap Kapitánya, akkor az Alien Isolation idegenjétől a falra fog mászni. A játék több, mint feléig szinte folyton a nyakunkban van. Van, hogy végig a sarkunkban liheg, és két méter megtételére is életünk legstresszesebb időszakaként fogunk emlékezni (rád nézek, kórházas pálya). Néha viszont egy egész pályán át nem találkozunk vele, majd, amikor úgy gondoljuk, hogy biztonságos futni egy kicsit, érjünk már hamarabb a lifthez, akkor egyszercsak meghalljuk magunk mögött az addigra már fájdalmasan jól ismert zajt, ami a dög megjelenését késéri, és mire megfordulnánk, már ki is áll a mellkasunkból egy nagy, fekete farok. Ráadásul a hegyesebbik fajtából.

A játékmenet és a hangulat csillagos ötös, grafikailag még mai szemmel is meseszép, kevés ilyen kilenc éves játékot látni, amit ma elindítva még mindig csak ámulok a külcsíny láttán. Az egyetlen baja az, hogy kicsit már túl sokáig is akarja nekünk nyújtani ezt a remek élményt, és ezzel a végére szinte megfojtja a játékost a szeretetével, talán picit hosszúra is nyújtva a sztorit. Ez a játék utolsó szakasza előtti csavart is tönkreteszi, ugyanis – SPOILER – miután bedobtuk az idegent a gázóriásba, egy laza néháy órácska androidos bújócska következik, amiből már rögtön lehet tudni, hogy lesz ott még több idegen is, ahonnan az az első xenomorph jött, különben mi a francért tartana még a játék?

De, az említett egyetlen igazi problémámon kívül, vagy hát inkább azzal együtt is abszolute kedvenc játékaim közé tudom sorolni az Alien Isolation-t. Akinek pedig valahogyan lehetősége adatik kipróbálni a remekbe szabott (bár szintén apróbb problémákkal tarkított) VR modot, a MotherVR-t, annak kimondhatatlan para élményekben lesz része. Életnagyságban látni a jószágot garantáltan felülmúl minden eddigi horror élményt.

Aliens: Colonial Marines

Ez a vélemény talán már annál meglepőbb lesz, de a szívnek nem lehet parancsolni. Sajna, illetve szerintem végeredményben inkább hála istennek, nem sikerült a megjelenése idején kipróbálnom a játékot, ugyanis 2013-ban messze nem tudtam volna megengedni magamnak bármit, amin futott, így egészen pontosan egy laza tizessel később sikerült megvásárolnom Steam-en, gyakorlatilag fillérekért, minden elérhető tartalommal együtt. Elindtottam hát, tudván tudva, hogy ez nagy jóindulattal is legfeljebb egy kellemes vasárnapi önkínzásra lesz elegendő, de mivel a 2023 valahogyan az Alien éve lett nálam, így mégiscsak belevágtam. Életemben ekkorát még nem csalódtam semmiben. Jó, ez így nem igaz, de szerintem videojátékban talán még nem. Na most, azt tessék észben tartani, hogy ez a Steam-verzió, amiről beszélünk, bár abból a teljesen érintetlen, vaniliás ízű, mivel alapvetően nem vagyok a moddolás nagy híve. Kivéve a VR modokat. És, persze, volt is a játékban néhány igazán röhejes bug (nem is vagyok hajlandó bogaras szóviccet használni egy Alien cikkben, azok rémuralma hivatalosan is itt ér véget, itt úgysem jönnek át!). Illetve igen, a grafika szemmel láthatóan egy kicsit gyengus volt 2013-hoz is, főleg, ha az egy évvel később megjelent Alien Isolation szemkápráztató vizualitásával állítjuk szembe, de...

Ha a fene fenét eszik is, valakinek ki kell mondania: a Colonial Marines egyáltalán nem szar.

Ha sikerült kifutni a kövekből, akkor rá is térek, hogy miért. Értem én, valóban nagyon lebutították a játékot Randy Pitchford-ék, de hát mit várunk, végülis hobbivarázsló a lelkem. Utólag megnéztem az ide vágó videókat, és igen, azért azokon a bemutatókon egyáltalán nem ez a grafika volt közszemlére téve, de sajna a Colonial Marines korszaka gyermeke, akkoriban ez ment. Ezzel nem akarom megvédeni a dolgot, mert borzasztó, amikor így átkúrják a rajongókat, de én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy nem volt pénzem jegyet váltani a Hype(TM) vonatra, így azt kell mondjam, hogy önmagában nézve nem is csúnya a játék. Igen, a konzolos verziók valószínűleg játszhatatlanul bugosak, a textúrák nincsenek is ott, ez mind-mind igaz. De mindezek ellenére, ha a kikalapált, végleges PCs terméket nézzük, akkor az van, hogy Aliens rajongóknak pontosan azt adja a játék, amit keresnek: egy jópofa lövöldét az LV-426 felett és alatt, még Hadley's Hope romjait is bejárhatjuk, ami eszméletlen hangulatosra sikerült. A játék tele van tipikus rohamosztagos egysorookkal, amiket mind szerethető, ám kissé könnyen összekeverhető karakterek böfögnek fel, csak úgy, mint a filmben. Most mondja valaki, hogy ha nem látta vagy négyszer a Bolygó neve: Halált, akkor meg tudja mondani nekem, hogy melyik Hicks és melyik Hudson. Még a filmben is összekeverik őket. Szerintem még ők magukat is összekeverik.

Apropó Hicks, a játék történetét eredetileg hivatalos folytatásnak is szánták, ami szerintem nem lett volna egy borzasztó döntés, tekintve, hogy a sztorinak sikerül felélesztenie, vagy hát nem meghalasztania a mindenki kedvenc Michael Biehn karakterét a Terminátorból, akit az Alien 3 bevezetője olyan szépen, ceremoniálisan kiikszelt a sztoriból, mint egy tálca romlott csirkefarhát. Nekem nagyon tetszett a játék által kínált a megoldás a karakter visszahozására, ami ugyan nem volt szuper frappáns, de azért mégsem kellett időutazni vagy urambocsá’ klónozni hozzá, szóval ettől akár még a filmsorozaton belül is láttunk lustább és fantáziátlanabb megoldásokat.

Összegzésképp azt mondanám, hogy megértem, hogy az Aliens: Colonial Marines csupán egy Call of Duty xenomorphokkal, de könyörgöm, miért akarna valaki Call of Duty helyett játsszani ezzel, illetve a CoD mit ad az Aliens rajongóknak helyette? Szerintem abszolut érdemes időnként leporolni ezt a hányatott sorsú lövöldét és csak úgy, igazi rajongással végigmenni rajta, mert amúgy remek móka.

Aliens: Fireteam Elite

Ez a cím okozta a legtöbb fejtörést a listán, ugyanis a megjelenésekor már abszolute jelen voltam a nagy gaming piacon, de akkoriban nem igazán tudott megfogni engem sem. Persze, róla is lehetett tudni, hogy elég bugosra sikeredett a lelkem, illetve az online móka sem volt éppen stabil, de az én személyes problémám inkább az első benyomásból ered. Volt ugyanis a legelső játszmának egyfajta fantáziátlansága, ami azonnal be is zárta számomra a kaput, pedig ugye fentebb írtam, hogy egy Call of Duty idegenekkel még mindig remek szórakozás, főleg a sima Call of Duty-hoz képest, amiben egyáltalán nincsenek is idegenek. Azóta persze kapott egy újabb esélyt ez a cím is, és bár a Fireteam Elite-tel nem fordult akkorát a világ, mint a Colonial Marines esetében, azért kicsit mégis sikerült felmelegednem irányába, de valahogy mégsem teljesen.

Amit ugyanis sokan szerintem nem tudnak a játékról, az az, hogy a játékmenet rendkívül jól átgondoltra sikeredett. Első ránézésre ugye ez egy Left4Dead élienekkel. A gond az, hogy ez így egyáltalán nem igaz. Akkor már inkább Destiny lenne élienekkel, ha mindenképpen be kell tenni egy dobozba. Bár nem fegyvert és felszerelést dobál a játékosra a játék, de ugyanúgy fontos része a játékmenetnek a fejlesztésekért és kihíváskártyákért való grind, mint ahogyan a legnagyobb live service játékokban. Minden pályát érdemes többször végigtolni, eleve ilyenre is tervezték a játékot, ezért lehet, hogy kissé sivárnak jön le elsőre, mivel egy eléggé simára csiszolt gameplay loop-pal van dolgunk, amihez borzasztó lenne egy jól kidolgozott, történetközpontú pályarendszer, vagy akár horror elemek. A legjobb élményt akkor nyújtja a játék, amikor az ember már kitanulta, hogy honnan fognak özönleni a bogarak és reménykedik, hogy fel is van készülve az áradatra.

A játék akkor fénylik igazán, amikor tudjuk, hogy mit szeretnénk farmolni és lpésről lépésre olajozottan meg a gépezet előre, szerte-szana-széjjel pukkasztva az idegenek tömegeit minden irányban. Akinek eleve bejön az ilyesfajta minmaxolós móka, illetve szereti a grind-ra épülő játékokat, az valószínűleg talál bőven elég szórakozást benne.

De, akkor mégis mi a baj?

Többek között az, hogy félúton ezt is sikerült androidvadászattá alakítani, számomra itt kezdte újból elveszíteni azt a maradék Alien-bűbájt is, amivel rendelkezett. Sajna a mesterséges személyekkel való desztinizés nekem már a korrektül megjelenített Alien és Prométeusz környezetben is túl semmilyen volt, pedig nagyon tetszettek a háttértörténetből kapott infómorzsák, amikben a játék gyakran felvillantotta az eddig csak a képregényekből és regényekből ismert frakciókat és helszíneket, amiből látszik, hogy igazi rajongók készítették. Ennek ellenére túl nagy szakadék húzódik a műfaj és a téma között, ami miatt sajnos a Fireteam Elite igazából nálam egy kihagyott sakk-matt, ahogy a vizilabdában mondani szokás, bár ha valaki nem az Aliens hangulatot keresi, akkor valószínű egy egészen jó taktikus shooterre találhat. A baj ezzel megint csak az, hogy xenomorphok nélkül meg miért is jönne be a kapun a delikvens?

Aliens: Infestation

Természetesen a egérdekesebb cím maradt a végére. Egyáltalán nem szégyen, ha valaki nem ismerné ezt a 2011-es csodát, ugyanis sikeresen szinte fű alatt jelent meg, mindenféle harsonaszó nélkül. Legalábbis utólag, amikor 2017-ben rátaláltam, ezt olvastam róla. Eredetileg a Colonial Marines Nintendo DS átirata szeretett volna lenni, de annyi gubanc volt a nagy konzolos testvérrel, hogy végül a Gearbox úgy döntött, egy különálló játékot csiholtat belőle. Ezért is van az, hogy a játék története szintén egy verziója a Bolygó neve: Halál folytatásának, még a játékban szereplő űrhajó neve is ugyanaz, amivel megérkeznek a gyalogosok, hogy felderítség az elhagyatott, sodródó USS Sulaco űrhajót, vagy ahogyan én hívom, a USS Szulák Andrea Lagzi Lajcsi osztályű rombolót.

A játék szintén leviszi a szereplőket az LV-426 felszínére is, itt is bejárhatunk egy verziót a Hadley’s Hope kolóniából, de ezektől eltekintve minden teljesen más. Kezdjük ott, hogy a játék egy tősgyökeres metroidvania, tehát egy oldalnézetes ugrálós lövölde, ahol egy (vagy több) zárt térképen kell szaladgálni fel-alá, mint a fejvesztett mellkasrobbantó, és kulcsokat, eszközöket, fegyvereket kell keresni a továbbjutáshoz, ezzel újabb területeit megnyitva a térképnek. Na, EZ a műfaj eszméletlenül belesimul az Aliens tematikába, mint arctámadó a tojásba. Talán nem is csoda, hiszen az eredeti Metroid legfőbb ihletése az imént említett filmremek. Fura, hogy lassan bezárulnak ezek a körök, ahol az Aliens megihlet egy játékot, mint például a Metroid vagy társasjátékban a Space Hulk, ami aztán később ihletéül szolgál egy Aliens-játéknak az adott játékműfajban.

És szerintem ez nem rosz dolog.

Az Infestation például igazi szerelmeslevél, amit a filmek rajongói mind át fognak érezni. A grafika, bár pixel art, de gyönyörű, a játék elővesz egy csomó érdekes dolgot, mint például egy, még a Prométeusz előttről származó megvalósítást a Nyolcadik utasban található idegenről, ami az űrhajóroncson bele van nőve a székbe (Space Jockey), vagyis egy abból kikelt bogárkát. Ezen kívül nem fél csavart labdákat hajigálni, mint például az első főellenfél a semmiből rögtön egy királynő, amin azonnal leesett az állam.

Emellett kifejezetten jól beleillik a horrorba még az extra életekkel kapcsolatos megvalósítás is a játékban, ami nem csupán egy szám. Egy négy fős osztagot kapunk a kezünkbe, mind saját személyiséggel, és ha valamelyikük meghal az nem csupán eggyel kevesebb élet, hanem az adott karakter számára végleges. Ettől nagyobb hatása a sztorira nincsen, maximum a szemlyre szabott dialógusokat veszítjük el vele, de pont elég stresszt okoz az embernek a tudat, hogy az nem csak egy élet, hanem egy ÉLET, amire jó esetben vigyázni szeretett volna, így ezzel még ide is becsempésztek pár morzsányi feszültséget.

Amúgy a játékot iszonyat könnyű beszerezni a neten, illetve Nintendo DS emulátorból mostanra már csak vagy 9 egy tucat, szóval mindenki előtt nyitva a lehetőség, bár a legjobb szerintem 3DS-en tolni. Emellett persze mindenki legyen észnél, a játék iszonyat kemény kihívás is tud lenni, szóval csak óvatosan merészkedjünk be a azokba sötét folyosókba.

Ez tehát a felhozatal, legalábbis ezek azok a címek, amiket én kipróbálásra érdemesnek találtam, de ha valaki tud még ajánlani jó Alien és Aliens játékot, akkor azt szívesen fogadom. Most pedig mindenki elkezdhet tűkön ülve reménykedni, hogy a Dark Descent ne legyen teljesen tré.

Boldog Alien-napot mindenkinek!