Alien: Romulus

Mr. Whorff kalandjai idegenben

---

Írásunk a figyelmeztetésig teljes mértékben szpojlermentes.

Nem lehet konnyű meló egy bejáratott filmsorozat kvázi messiásának lenni. Fede Álvarez persze már csinált hasonlót, de azért az Evil Dead-filmek rajongói tábora és stúdióelvárásai messze elmaradnak egy olyan popkulturális óriás mögött, mint az Alien-filmek. Biztos vagyok benne, hogy óriási volt rajta a nyomás, és nem csak a stúdió vagy a rajongók kielégítése kapcsán. Napjaink egyik legalázatosabb és legnagyobb szakértői ismerettel felfegyverzett író-rendezőjéről van szó véleményem szerint, legalább is ami a szörnyes horrorokat illeti. Direkt nem élnék a "tehetséges" meg hasonló megfoghatatlan szavakkal, mert az én saját írói tapasztalatom azt mutatja, hogy rendkívül sok figyelem, türelem és tanulni, fejlődni akarás van amögött, ha valaki korrekt történetet tud kovácsolni választott médiumában. Eszméletlenül sok munka és agonizálás rejlik a legapróbb döntések mögött is, hogy minden óramű pontossággal működjön a történetmesélés szabályszerűségeinek megfelelően. Ez a része a történetírásnak egyáltalán nem művészet. Ez mind tanulható és fejleszthető készég. Iparos munka. Ezért megtanultam sokkal mélyebben tisztelni azokat az alkotókat, akiknek a munkájából kitűnik, hogy végigmentek az úton és nem lustultak el: nem kerestek egyszerű kibúvókat, nem éltek azokkal a rövidítésekkel, amik egy már meglévő rajongótábor tudásából vagy odaadásából fakadnak. És nem is kell ehhez konkrét IP rajongás. Sok horror iró már eleve feltételezi, hogy bejáratott néző vagy olvasó veszi kézbe a munkáját, ezért nem áll le dolgokat előkészíteni vagy szálakat rendesen elvarrni, mert „ez egy ilyen műfaj”.

Minden szpojlert mellőzve, úgy tudnám összefoglalni azt, amit Fede Álvarez és Rodo Sayagues a képernyőre pakolt, hogy csillagos ötös szakmunka. Ami szerintem a legjobb dolog, amit egy jól bejáratott műfajtól el lehet várni, különösen egy éppen dübörgő, belterjes, menedzsment-problémáktól hemzsegő ipar középpontjában, mint mai Hollywood (meg úgy egyáltalán minden létező monopolisztikus ipar manapság). Ezért nem is volt sok lehetőség nagy művészi ugrásokra, és teljesen őszintén megmondva, én nem is igényelnék ilyesmit ezen a ponton. Késöbb, talán, de most nem. Az Alien: Romulus lehet, hogy nem az a film, amit sokan várnak, de ez az a film, amit ez a halálra erőszakolt franchise megérdemelt végre. Amit például én vártam, az egy Alien-történet, ami nem forgatja fel az univerzumot, de nem is válik teljesen eldobhatóvá, mint megannyi, egyébként élvezetes képregény.

Szerintem ezt megkaptuk.

Írópárosunk nagyon okos módon helyezte el a kánonban a történet anélkül, hogy bárkinek a lábára lépne, ezzel megalapozva a validitását a benne található világépítésnek anélkül, hogy világmegváltó téteket kellene egyensúlyoznia mind a fikcióban, mind pedig a való élet politikájában.

Viszont nem volt lusta, hogy naprakésszé tegye az Alien-történetektől elvárt kemény társadalmi kommentárt sem. Rögtön a film elején tetten érhető, hogy mennyit romlott az emberek világszemlélete a hetvenes-nyolcvanas évek óta. Mármint a valóságban. A szarabbikban, úgy értem. Amelyik ez. Ma már a filmekben sem a nagy bónusz és a vele járó középosztályos kamu szociális mobilitás a hajtóerő. Ahogyan napjainkban is tetten érhető, az Alien-univerzum fiatalsága, húsz évvel az első filmet követően, mindig 5 vagy 6 évre van attól, hogy elinduljon az élete, ám a világvállalatok mindig kihúzzák a lábuk alól a szünyeget, amint elérnének az anyagi és életminőségbeli biztonság küszöbére. Azért az mégiscsak bebaszna, nem? Szinte a szánkba van ez rágva képileg, hogy a lassúak is megértsék? Igen. Sajna nincs is idő jobban körüljárni a témát, és szerintem ebben a műfajban nem is érdemes leragadni ilyesmin, de fontos megemlíteni, hogy ott van és sosem volt élesebb a fájdalom tudni, hogy ez a mi életünk és (esetemben) legfőképp a 10-15 évvel utánunk jövők élete, ami a képernyőn zajlik a film nyitányában.

Nehéz cucc.

De kellenek is ezek a nehéz témák, mert nem akármit várunk el a szerelpőktől. A karaktermunka alapja az bizony az, hogy csak akkor lehet nem seggfejnek beállítani a karaktereket, ha elég súlyos okuk van vállalni a veszély hordozta visszafordíthatatlan és borzalmas következményeket. Ez a különbség a partizni vágyó slasher-tinik és a Romulus kiábrándult, de máris egy életet ledolgozott fiataljai között. Mindenkinek meghaltak a szülei. Mindenki mögött több évnyi szó szerinti kibaszott bányamunka meg nehéziprai meló áll. Nekem senki ne mondja, hogy nem tetszik neki a fiatal szereplőgárda, amikor ezek a szerencsétlenek többet dolgoztak és szenvedtek, mint az átlag középosztálybeli "felnőtt" valaha fog. Egy napsütést sosem látott, rideg kapitalista pokol szülöttei, akik többet szoptak rövid életük során, mint a Nostromo egész legénysége azzal a borzasztó 24 órával együtt, ami életük látványos, de semmitmondó végébe torkollott. Ezek a fiatalok az egyik horrorból menekülnek a másik felé egy jobb élet reményében. Soha senki nem állt ennyire készen arra, amivel nekik kell majd szembenézniük.

A filmben sehol nem érezhető olyasmi, hogy karaktereink a legnagyobb örömmel vetnék magukat a rémek karmaiba, sőt. Mindegyikük a maga módján próbál megbírkózni a helyzet abszurditásával onnantól kezdve, hogy elindulnak a Renassaince nevű objektum felé a kis céges bányáshajóval. Van, aki furán viselkedik és láthatóan a kábsziba menekül a szülei halálának emlékéből, van aki imába burkolódzik és van, aki a hozzá legközelebb állóban keres támaszt vagy megerősítést. Minden karakterpillanat szépen támogatja a karakterek szerepét és személyiségét anélkül, hogy a szereplők a kamerába monologizálnák egymás életét vagy a film túl sokat időzne egy-egy érzelemnyilvánításon. Dolgozni jöttünk. A karakterek közötti egyéni konfliktusokra is minden esetben van nem csupán érthető, de relatálható érzelmi indoklás is. Tele van érdekes nüansszal és árnyalatokkal az egész, így amikor elkezdődik a para, akkor senki sem a seggéből rángatja elő a katasztrofális döntéseket.

Ráadásul ez az első horror, ahol a karakterek nem ácsorognak egy körben, mint egy csapat hülyegyerek, hanem... Kapaszkodjál meg... Utánanéznek a dolgoknak és nem csak a tikitokozásra meg a bajkeverésre használják a technológiát, mint ahogyan gagyibb írók szeretik bemutatni a fiatalok rendkívül valódi, cseppet sem képzelt viselkedését. Sőt, manapság ritkán tapasztalni olyat a műfajban, hogy szépen ügyelnének a karakterek céljainak és a rájuk leselkedő borzalmak összjátékára is, amiből a Romulus iskolát nyithatna. Például a szereplők arakatlanul szabadítják magukra az első fenyegetést, de nincsen választásuk, ugyanis a dolog, amiért jöttek, ami a rájuk váró jobb, de legalábbis élhetőbb élet egyetlen esélye, az tartja kordában a szörnyeket. Az Ironsworn: Starforged nevű történetközpontú szóló szerepjátékban például ezt hívjuk úgy, hogy „weak hit”. Ez a legérdekesebb kimenetele minden akciónak a játékban, ugyanis a karakterünk ezzel megkapja amit akar, de nem feltétel, áldozat vagy kihívás nélkül. Az Alien: Romulus soha nem bújik a buta írás mögé. Itt nincsen olyan, hogy a karakterek gond nélkül teljesítenek egy feladatot, és a céljaiktól teljesen függetlenül egyszercsak mégis Ott a Szörny! (credit: RetroShock). Szépen ügyelnek arra, hogy a karakterek minden lépését, ami előre visz, kísérje egy áldozat, egy lépés visszafelé, de legalábbis valami nem várt komplikáció.

Ezen továbbmenve pedig az írópáros arra is figyelmet fordít, hogy ezek a kihívások és áldozatok mindig billentsenek a karakterek egymáshoz való viszonyán, ugyanis lehet egy történetben szörny, robot, megcsalás, atombomba vagy dildókard, a szórakozás egyetlen forrása a történetmesélésben soha nem lehet más, mint a dráma. A karakterek mind teljesen árnyalt dolgokon kapnak össze, az ember szíve szakad meg időnként, amikor látja, hogy egy helyzet kilátástalansága, az egymás iránt érzett szeretet vagy kötelesség, vagy akár a külső kapzsi befolyás hogyan torzítja el veszi rá a szereplőket arra, hogy barátaik vagy szeretteik ellen tegyenek akaratlanul. És a színészek ezt rendkívül hihetően és árnyaltan be is mutatják, le a kalappal.

De írás ide vagy oda, ha a film nem szép, akkor az ember egyik este úgy találja magát a pihe puha ágyikóban, hogy ott oson körülötte az összes faszkalap, akinek el kell mondania, hogy a 2011-es Dolog prequel-ben milyen csúf is a CGI, bár ne is lenne inkább ott semmi se. Nos, mindenki lenyugodhat a picsába. Főleg a Dologgrimbuszok (TM). Fede Álvarez gyönyörű minőségű animatronikát kapott lencsevégre mindenhol, ahol ezt egyáltalán meg lehetett csinálni. Még emberek is voltak xeno-ruciban. Olyannyira, hogy csak második nézésre jöttem rá, hogy a harmadik felvonásban lévő összes idegent szerepeltető felvétel közül egyiken sem volt CGI a létforma. Sőt, a jó öreg Nyolcadik Utas a Setdesign című könyvből is kiragadott pár sort a rendező, ugyanis a – szerintem libabőröztetően jóra sikeredett – idegen születéses jelenetben az elszabaduló űrhajó pilótafülkéjét is valóban forgatták meg rángatták, és a szereplőből kitörő lényből sem volt semmi számítógépes grafó, beleértve a karakter saját mellkasát is. Kajak guminőből tört elő a gyík.

És az a szetting, öcsém! A háttérben örvénylő jéggyűrűk eszméletlen baljós hangulatot teremtenek, ami nem is csoda, ugyanis már az elején kiderül, hogy itt ezek a konkrét gyűrűk biztosítják a karakterek számára a halálos stopperórát, nem valami seggünkből előkapirgált önmegsemmisülés. Az állomás belülről pedig szintén libabőröztetően para. És itt meg sem áll a jóság, ugyanis sehol sem talákható az anakronisztikus csilli-villi Prométeusz-technológia a lapos kijelzőkkel meg holografikus baromságokkal. A Renassaince-állomáson a Chat GPT is C-64 alatt fut, ahogy azt kell. Ha a valóságban is így lenne, talán jobb is lenne a világ. Minden felületre kerül valami fincsi retró futurisztikus technológia, tele minden CRT képernyőkkel meg kattogósücsattogós billentyűzetekkel, ujjkosszal bedzsuvázott nagy piros kapcsolókkal. De emellett ügyeltek rá, hogy ne csak elhagyatott, de belakott érzetet is nyújtson az állomás. Az első képkockától kezdve a vizualitás elmondja azt, amit emlegetni sem kell: ezt a helyet nem lekapcsolták, hanem kiirtották. Egyik napról a másikra.

Nem mellesleg az egyik gyors vágóképen látható budapesti nemtommármelyik metró mozgólépcsójét mintha erre a célra építette volna valaki, ami meg nem is kizárt.

Az egyetlen kritikám először kilépve a moziból az volt, hogy kicsit talán keveselltem az idegenek jelenlétét a filmben. Namost, félre ne értsük egymást, Álvarez kihasználta a helyzet, hogy rengeteget szerepeltesse az eddig fájdalmasan alulhasznált arctámadókat és a lények savas vérével is csodálatos dolgokat hozott össze, de összességében talán elsőre többet vártam. Érekes módon második nézésre egyáltalán nem maradt meg bennemez a benyomás, ami azért is lehetséges, mert amúgy tisztában vagyok vele, hogy a mesterműnek (joggal) kikiáltott klasszikus részek is csak itt-ott tartalmaznak a falak meg sarkok mellett szégyellősen megbújó idegeneket. Mindegyik klasszikus résznek megvan a módszere arra, hogy elhitesse a nézővel, hogy a xenomorfok egyfajta mindenhol jelenlévő fenyegetés, legyen az a konstans szívdbogás az első részben vagy a pittyegés meg pöttyögés a mozgásérzékelőn a második részben, miközben amúgy mindig mindenki üres folyosókon somfordál, mint valami alvajáró banda. Ahol ott bannak a dögök, ott nagyon szépen vannak ott a dögök és a jelenetek csinálnak is velük valami érdekeset, és ez a lényeg.

Na, aki eddig kibírta a hogytetszettől megszokott ömlengést, az nyugodtan menjen, és nézze meg a filmet. Az sem baj, ha nem tetszik, de senki ne mondja, hogy lusta az írás benne vagy gyenge a látvány, mert az rendben van, ha nem tetszik, de amikor invalidálni próbálja valaki azt az irdatlan mennyiségű munkát, ami benne van, akkor azért az felbasz. Ennyi munka szörnyfilmbe szerintem évtizedek óta nem került se írás se megvalósítás tekintetében. Tessék megengedni magunknak, hogy kiélvezzük.

És most következzék a szpojlerkedés.

Már mindjárt.

Már jön!

Három nagy dolog van a filmben, ami szemet szúrhat az embereknek, és ez teljesen ízlés kérdése, úgyhogy én nem is kötnék bele ezekbe az érzésekbe önmagukban, de kifejteném a nézeteimet. Mindig úgy képzelem, hogy ezeket egy lekötözött kisiskolás osztálynak írom, szóval...

Az első ezek közül a legkisebb. Az írók megtalálták a módját, hogy a történetben abszolut karakterhűen és megmagyarázhatóan kijöjjön a szereplők száján egy jó adag fan service. Fede Álvarez imád ventillátort javítani, na. Ezt eddig is tudtuk. (Jujj. - A szerk., aki amúgy a cikk írója is, de akkor is. Elveink vannak) Én a magam részéről amúgyis szeretem az ilyesmit, de van egy konkrét eset, ami sokaknál kibaszhatja a biztit. Andy egy ponton ugyanis felböfögi az ikonikus „Get away from her you... bitch.” mondatot, amire szerintem többen fintorogtak, de amúgy a mozi nagyja mégis tapsolt ezen a ponton mindkétszer. És látszik, hogy Álvareznek fontos volt, hogy ezt kimondja valaki, lehetőleg valaki, akit a néző megszeret. Valószínüleg ezért is van ilyen szépen, ízlésesen beleírva a történetbe, ahogyan Andy megismerkedik a számára idegen kifejezéssel Bjorn útján, akinek minden és mindenki egy nagy biccs. Szerintem azzal, ahogyan felépítették, és amilyen helyzetben és tálalással ez megtörtént, abszolut tiszteletreméltóan bántak az alapanyaggal, de ez valóban egyéni megítélés kérdése. Külön tetszett, hogy nem jött könnyen a barátságos, jó modoró android számára a kifejezés, de látszott, hogy helyénvalónak érezte.

Én magam is csak annyit mondhatok, hogy legalább ha már fan service-t akart Fede Álvarez, akkor legalább belerakott egy adag munkaórát, hogy az se lógjon ki.

Amire már nincsen egyértelmű magyarázatom, de nekem szintén nem fájt, az az Ian Holm arca, ahogyan a Rook nevű androidra rá lett tákolva. Kimondottan utálom a képlopásra meg szöveglopásra szakosodott AI-rendszereket, és Álvarez is (legalábbis eddigi munkája morális fejtegetései alapján) hasonlóan vélekedhet, ezért is fura, hogy emellett döntöttek végül. Különösen, hogy maga az arc és a CGI megvalósítás nem hagy nyugodni, ugyanis mindent sikerült megmagyarázhatóan és szépen olyanra írni és filmezni, hogy praktikus effektekkel elég legyen a látvány. Egy kibelezett android esetében pedig adta is magát a lehetőség, hogy ne kelljen rá Ianholmozni az évek óta halott színészt. Megintcsak, szerintem a filmből nem vesz el, a történethez pedig elméletben csak hozzátesz, mivel ez egy remek cameo-lehetőség, amit nem kell túlmagyarázni sem ebben a világban. De amiért problémás a vége az az, hogy egy meghibásodott androidról van szó, akinek ráadásul a filmes történelemben híresen gagyi effekt járt fénykorában is, ezért amúgy oké lett volna egy megégett guminőt kérni Ridley-től és rátűzőkapcsozni egy képet, mint a Deadpool-ban. Ennek ellenére ezen a ponton nem vagyok kész a stúdió befolyására ujjal mutogatni, pedig lehet azt kellene.

A harmadik dolog pedig a film utolsó tíz-tizenöt perce. Én úgy álltam neki, hogy ha lesz is benne kvín, akkor se nagyon legyen benne ezen a ponton kvín. A királynőnek méltó helye van mindannyiónk szívében és polcain, de akkor is, az egy olyan set piece, amivel nem kell minden Alien-filmnek lépten-nyomon dobálóznia. De akkor mit lehetett bele tenni? Ezen a ponton nekem bármi jó volt, és amit kaptunk, az engem nagyon szépen ki is elégített. A szörnydizájn szépen megmarad az uncanny valley-nek nevezett sávban, ahol felismerhetően emberiek a vonások, de sikolt belőle, hogy ez a látvány természetellenes, rossz. (Ami lehet nem esik jól a romániai magyar származású kosaras srácnak, Bobróczky Róbert személyében aki alakította, de ezzel együtt is le a kalappal előtte is.) Tökéletes volt annak ami, és nyilvánvalóan egyszeri vendégszereplés volt a babuci részéről. Külön megtapsolandó, hogy sikerült úgy összefűzni ezzel a lénnyel a prequel és sequel szálakat, hogy végig horrornál maradtunk, amit Sir adöridliszkottnak nagyon nem sikerült meglépnie, de szerintem nem is akarta. Hát, kurvára nyilvánvalóan bármit megtett érte, hogy ne legyen horror, na. Amivel mára már nincs is bajom. Az Alien 4-gyel húzott párhuzam szembeötlő, de ebben a filmben beleillik ez a születés a film tematikájába és szimboliznusába, míg az Alien 4-nek ilyenjei egyáltalán nem is voltak.

Így számomra ezek a dolgok csupán kisebb zavaró szösszenetekként élnek maximum egy egyébként szakmailag tökéletes szörnyfilmben, le a kalappal. Köszönjük mindenkinek, aki dolgozott rajta.