BURNOUT PARADISE REMASTERED

Paradicsom Brúnó újra mester, avagy Paradise City visszavár

---

Az Electronic Arts-nak a kurva anyját. Bocsánat, amiért rögtön a cikk végével kezdem, de ez az első impulzusom, ha a Burnout Paradise (és a Burnout Paradise Remastered, sőt, az egész Burnout-sorozat) eszembe jut. Számtalan kitűnő videójáték-széria tudatos kivéreztetése és halála szárad az EA lelkén, de mind közül talán a Burnout a legtragikusabb. A többi hasonló sorsú sorozattal ellentétben - Command & Conquer, Medal of Honor, Syndicate, Sim City, Dungeon Keeper és társaik - a Burnout nem kapott hősi mártírhalált, amiért gémerek légiói a mai napig szidnák az EA-t (amit amúgy ebben az időszakban zsinórban kétszer is megválasztottak "Amerika legrosszabb cégének"). Helyette csupán lassan feledésbe merült, és vele együtt egy picit az is, hogy mitől voltak a hetedik konzolgeneráció (Xbox 360 és PlayStation 3) játékai utánozhatatlanul faszák. Erre szeretnék most visszatekinteni, úgyhogy öveket becsatolni, gyújtást be, kéziféket ki, egyesbe be és gáz!

Réges rég, a békebeli 2004-ben, egy gamer újság CD-mellékletén találtam egy techdemo videót a Microsoft valami új, csicsa fejlesztéséről. Benne egy akkor gyönyőrű autót mutatnak, ahogy sejtelmesen készül valamire, majd egy perccel később végsebességgel belerongyol egy betonfalba, amitől különböző módokon gyűrődik és törik apró darabokra. Sci-fi látványt nyújtott, hiszen azelőtt ennek a minőségnek a szikrája sem volt látható videójátékban, de nem kell nekem elhinni, ide klikkelve megtekinthető a videó. Új gondolatot megfogalmazni szerintem csak a tizenkettedik megtekintés után voltam képes, és ez az a gondolat volt, hogy kár érte, mert ilyet valódi játékban sosem fogunk látni. Mivel csak PC hozzáférésem volt azokban az időkben (és még nagyon sokáig utána is), ezért fogalmam sem volt róla, hogy még abban az évben már a harmadik része fog megjelenni egy konzol-exkluzív játéksorozatnak, ami pont ezt az élményt szeretné lehozni nekünk a csillagokból. Ez volt a Burnout. (Pedig valaki nagyon mutogatta volna a PSP-verziót. - A szerk. [Apropó, anya, ha ezt látod, végre leírhattam, hogy "A szerk."!])

A játékok célja a legnagyobb sebesség és őrület elérése. Autóverseny a világ tájain és városaiban, de észbontó a tempó, lüktető a zene, ordítanak a lóerők és természetesen csattannak az autók. Aki elnézi az ívet vagy kilökik a többiek, az látványosan pördül, recseg, szikrázik. Minden amire egy PlayStation 2 (és vele a Criterion Games csapata) képes volt, az itt megtekinthető. Köze még nem volt a fent említett videóhoz, de hangulatban már közel volt hozzá. Szinte párbajozni kell a többi autóval,és a végén valaki mindig csattan. A futamoknak van eleje, közepe és vége, közben pedig megy a lökdösődés és egyéb szemétkedés, amíg a forgalmat (több-kevesebb sikerrel) kerülgetve próbálunk elsők lenni.

Néhány évvel később, életemben először (és lehet, hogy utoljára is) egy elektronikai üzletben láttam egy Xbox 360-at és akkor még beszűkült PC gémerként nem érdekelt a gép különösebben, de az rögtön kíváncsívá tett hogy mi megy éppen rajta. Az akkor újonnan megjelent Burnout Paradise volt kiállítva és ki is próbáltam röviden, majd távozáskor megjegyeztem a barátaimnak hogy ez bizony igencsak jó lenne PC-re is. Magamban pedig titokban elmorzsoltam egy könnycseppet, nem is álmodva róla, hogy egy évvel később jön a PC verzió. És a PC verzió ahogy megjött, az eszem úgy ment el.

A Burnout Paradise egyszerűen fantasztikus. A rövid futamokat teljesen lecserélték egy szabadon bejárható, nyitott világra. Neve Paradise City (a város és külterülete), egy autós játszótér azzal az a céllal, hogy minél több állatságot végezhessünk el benne. Nincsenek menük (kivéve az abszolút minimális mennyiséget), így minden a városban történik. A kezdeti gyenge, rozoga autónkkal az első feladatunk, hogy megjavítsuk. Ezt a városszerte szétszórt szerelőműhelyekben lehet megtenni, csak keresünk egyet és áthajtunk rajta. Az autó meg sem áll, úgy röptében meggyógyul, újra ragyog, és hasít tovább. Már pusztán ettől megnő a pulzus, semmi nem zökkent ki a száguldásból! Ehhez hasonlóan vannak még benzinkutak és karoszéria műhelyek is, ezeken átrepesztve a turbót tudjuk feltölteni vagy az autó színét átfújni. Mivel itt sem állunk meg olyan apróságokkal pepecselni, hogy milyen legyen az autó színe, ezért a gép választ nekünk egy újat. Ez elsőre furcsa lehet, de híven tükrözi a Burnout-életérzést: ha meguntad a kocsi színét, nesze itt egy új, most pedig nyomás vissza zúzni az aszfaltra! Persze, ha akarjuk, mi is ki tudjuk választani az autó mintáját és színét, de ehhez már menübe kell menni. Az egyik roncstelepre behajtva választhatunk a meglevő verdák közül és mérsékelten bőséges, de annál átgondoltabb színekkel festhetjük ki azokat.

Most pedig a lényeg: a Burnout a 2008-as hardveren megvalósította azt, amire 2004-ben csak szomorúan legyintettem, hogy örök álom marad csupán. A fentebb linkelt Microsoft techdemoban látottakat (szerintem onnan közvetlenül ihletődve) a Criterion Games elhozta a Burnout Paradise-ba, ez pedig egy olyan erős identitást ad az egész játéknak, amit egyszerűen nem tudok (vagy nem akarok?) szebben kifejezni: elnézést, de az autók ebben a játékban szabályosan szétbaszódnak! Bármilyen őrült mutatványt is próbálunk csinálni a városban vagy versenyeken, teljesen mindegy, hogy sikerül-e vagy sem, az már előre biztos, hogy kurva jól fog kinézni! Minden utcában és utcasarkon jönnek szembe a lehetőségek: kis ugratók, nagy ugratók, dugóhúzós ugratók, hatalmas hírdetőtáblák, amiket a levegőben kell széttörni, elzárt sikátorok és sétányok, amik útlevágást rejtenek, parkolóházak, amiknek a tetejéről repülhetünk a négy égtájba... Bárhova is vigyen éppen a személygépjármű (vagy a gravitáció), ott lesz valami amivel vagánykodhatunk. Ha sikerül valamilyen trükk, akkor azért ámulunk, ha nem sikerül, akkor pedig perverz módon mutatja a játék közelről, lassítva, több kameraállásból, ahogy a kocsi átlép a túlvilági örök autópályákra, ahol mindig pont jó a gumiabroncs és sosem fogy ki a benzin (RIP). Ütközéskor papírként gyűrődik a kasztni, majd a kerekek elbúcsúznak a tengelyektől, és mint a vén diákok ballagás után, indulnak szépen világgá. Millió szikra, kicsi-nagy darabok és szilánkok repülnek, száll a füst, a por, én meg pislogni is elfelejtek. Szavalhatnám mikulásig, hogy milyen ez, de néhány példa ezer szóval felérne. Íme hát néhány példa:

A játék szerkezete kötetlen. Nincs kínosan túlgagyizott (vagy pont, hogy véresen komoly) karrier mód, sem szereplők, sem történet. Az egyetlen beszélő hang a város rádiójának DJ-je, aki folyamatosan autós dumákat nyom. Egész ügyesen megcsinálták, tényleg olyan benyomást kelt, mintha ott ülne valahol az ablakban, és a város eseményeit kommentálná két hülye SMS felolvasása között. Tőle kapjuk meg a játék "célját" is. Egy képzeletbeli jogosítványra minden verseny győzelem után strigulát húznak, ha ezt kimaxoljuk akkor Paradicsom Legenda vagy mi az isten haragja leszünk. Vagy Legendás Paradicsom? Már nem emlékszem. Na mindegy.

Ennyi a nagy körítés és ez bőven elég is. Bármi több csak a vegytiszta akció és élvezet útjában állna. A versenyek indítása is újszerű és frissítő: minden kereszteződésből indul egy verseny és minden verseny a térkép valamelyik távoli szélén ér véget. Egyszerű és zseniális. Indítashoz csak megállunk egy kereszteződésnél és kipörgetjük a kereket (ezt hívják angolul úgy, hogy burnout). Versenyszámokból akad Race, egy sima verseny A-ból B-be. Van Road Rage, ez féktelen dühöngés, ahol a többi versenyautóból kell megadott számút rommá törni időre. Van Stunt Run, magyarul mutatványozásoskodás: itt egyedül trükközunk szabadon, hogy elérjünk egy ponthatárt (mint egy Tony Hawk's Pro Skater csak autóval). És van az ún. Marked Man. Ebben egy darabban kell elérnünk a célba, miközben batár nagy fekete járgányok vadásznak ránk és úgy ütnek, mint egy tehervonat.

Térkép ugyan van a képernyőn, de ajánlott útvonal szándékosan nincs sem a kistérképen, sem előttünk, se sehol. Verseny közben egyedül egy nagyon diszkrét indexeléssel jelzi az autónk minden elágazásnál, hogy szerinte merre lenne a legrövidebb. De nem kell arra menni, ha nem akarunk, a játék ugyanis ránk bízza az útvonalat. Nincsenek lezárások, nagy nyilak és falak, az egész város teljes valójában előttünk fekszik, hiszen nagyok vagyunk és már el tudjuk dönteni egyedül is, hogy melyik a legrövidebb út, ugye? Ez eleinte még többet ad a káoszhoz, de idővel akaratlanul is kiismerjük a várost, hiszen szó szerint minden sarokról indul verseny a szélrózsa minden irányába. Semmilyen fizetőeszköz nincs, helyette, ha elég strigulát kapunk a jogsira, a DJ ünnepélyesen bejelenti egy új autó érkezését. A miénk akkor lesz, ha megtaláljuk a város utcáin bolyongva és (ahogy sejthető volt) udvariasan belesegítjük egy közeli betonfalba.

Ezután a roncstelepen vár ránk, először totálkárosan, hiszen úgy kerül hozzánk, ahogy az út szélén hagytuk. Versenyre nem is vihetjük, amíg rituálisan meg nem javíttatjuk, végleg birtokba véve a cuccot. Sőt, minden autóhoz tartozik egy Burning Route nevű sprint futam: egyedül a forgalomban, időre kell eljutni egy helyre. Ha sikerül, megkapjuk a kocsink felextrázott verzióját, spéci mintával és egy erősebb tulajdonsággal ami lehet nagyobb sebesség, jobb gyorsulás, erősebb kasztni vagy több turbó. Apropó turbó, ez alapján három osztáyba kerülnek az autók: sebesség, agresszív és mutatványozásoskodásos. A különbség az, hogy hogyan lehet feltölteni a csíkot, ha lemerült. Az agresszívat törés-zúzással, a trükközőset trükkökkel lol (ugrás, driftelés, stb...), a sebességeset ez mind tölti ugyan, de sokkal lassabban, és amíg nincs tele a csík, addig nem is lehet használni. Nade ha egyszer beindul és teljesen végig ég a kakó (ennek a neve is burnout), akkor újratölt és így majdnem a végtelenségig lehet üveghangon tolni neki.

Versenyen kívül is van egy rakat dolog, amit csinálhatunk, pl. minden úthosszon tartja a játék az aktuális rekordidőt az összes játékos részéről, és ha megdöntunk egyet, szól a DJ hogy faszák vagyunk. Van Power Parking, amikor az út szélén parkoló két autó közé kell úgy párhuzamosan, nagy sebességről befarolni, hogy ne legyen sérülés. Pont mint anno rutinvizsgán. Teljesen eszement dolog, de nagyon jó móka és a végén még százalékos pontszámot is kapunk rá, hogy milyen szép volt. Épp csak egy eltartott kisujjal teát szürcsölgető zsűri hiányzik a képből. Lehet felfedezni az útlevágásokat és parkolóházakat, illetve beaprítani a hírdetőtáblákat. Akinek ez mind kevés, annak ott a Showtime-mód: gombnyomásra bármikor ágyúgolyóként becsapódva zúzhatjuk telibe a forgalmi dugót! A cél itt pontszám-rekordot felállítani vagy megdönteni, minél nagyobb rombolást okozva (és ezt is utcánként jegyzi a DJ).

Eddig olyan, mintha a Burnout Paradise-nak nem lenne hibája. Mert szerintem nem nagyon van neki. Lehetne ugyan kötekedni, hogy igazi autók helyett fantázia autók vannak, vagy hogy langyosak a zenék. De ilyen formában egy autómárka sem engedné soha felhasználni a termékeit, a zene pedig amúgy is ízlés dolga és végülis ami van, az illik a hangulathoz. Egyedüli sutaságként talán az online rész kezelése említhető. Ez volt a konzolok életében az idő, amikor először volt alapból online hardware és minden játék csőstöl ontotta a multiplayer-elemeket ha kellett, ha nem. A Burnout Paradise esetében ezt összerakva a menütlen dizájnnal picit olyan érzésem támad tőle, mintha a multiplayer mód csak kötelességtudatból került volna a játékba. De ez is inkább korszakos probléma volt.

Ja, és hogy ez egy Remastered kiadás? Lássuk is, mi az értelme ennek (ha már komolyabb felújítást nem kapott a gamma, mint ahogy a Dead Space nemsokára fog): konzolon a válasz egyértelmű, hiszen az újabb gépeken a megjelenés előtt nem is volt játszható a játék. A grafika is kapott minimális tuningokat, de semmi olyasmit, ami az eredeti játékról élő, megszépült emlékeink fölé lőne. A PC-kiadás nagy előnye tehát grafikában elenyésző, viszont, mivel ez a csomag minden valaha megjelent DLC-t is tartalmaz, így egy rakás tartalom ezzel jött el először PC-re (ideértve az új területet adó Big Surf Island kiegészítőt is). DLC-ből van egy csomó: tematikus autó csomagok, motorok külön motoros versenyekkel, stb... Még a gyönyörű napszak változás is DLC. Nem mondom, hogy ez a remastered verzió mindenkinek való, de rajongóknak igen, és én így már kétszer is megvettem a játékot, ezzel pedig NAGYON rövid listán foglal előkelő helyet. Mindent összevetve, a Burnout Paradise (Remastered) szerintem órák tucatjain keresztül képes egyenletesen magas minőségben szórakoztatni és azóta sem készült hozzá hasonló.

Ezzel pedig végsebességgel csapódunk a betonkemény kérdésbe: miért nem készült azóta sem hozzá hasonló, kedves Electronic Arts? A válasz egyszerű, azért mert az EA egy objektíven szar, szemét, szar cég. (Ennyi. - A szerk.) A DLC csomagok egy része konzol-exkluzív volt, amiben annyi értelem van, mint sivatagban a vízibicikli. Majd jól szétdarabolták a Criterion Games csapatát, a maradékot pedig beállították a darálóba Need for Speed-et meg Battlefield-et gyártani. Értem én, hogy átalakult a gaming, változik a közönség és vele együtt az is hogy mi menő, de az EA még ezekre is rárakott két lapáttal és mára teljesen leépülve vegetál. A Burnout Paradise nem csak egy fasza játék, hanem korrajz is. Emlékeztető, hogy 2008 környékén tökösek voltak a játékok és mertek beleállni az extrémebb ötletekbe. Ellentétben a mai, többnyire befektetési céllal, fókusz-csoportos módszerekkel készülő konform cuccokkal. Bánom, hogy mint a legtöbb jó dolog esetében, itt is utólag jöttem rá, hogy mennyire megismételhetetlen és múlandó volt. És nem azért, mert anno nem tudtam, hogy jó, hanem azért, mert még feljebb értékelődött azóta. Az egyetlen remény pedig az marad, hogy talán a gaming is ciklikus, mint a divat és a popzene, ezáltal pedig még eljön majd egy olyan kor, amikor a befektetői igazgatótanács fő Excel-táblájában az jön majd ki alul, hogy megéri csinálni egy új Burnout-ot.

(A cikk elkészítése során szinte minden autó megsérült. - a Szerk.)