CTHULHU - A halandó halál társasjáték

Iä! Iä! Cthulhu fhtagn!

---

Talán nem meglepő, de töredelmesen bevallom, hogy én így szeretem az ilyen videós játékokat. Fuhh. Nagy kő esett le a szívemről. Most, hogy ezt sikerült is kiadnom magamból, akkor azt is el kell mondjam, hogy a hétköznapi állásom mellett kockulgatva néha úgy érzem, hogy estére kiesik a szemem a fáradtságtól. De hát nem hagyhatom csak úgy abba a szórakozást, nemde? Hogy nézne már az ki? Meg mivé is lenne a lét kockulás nélkül? Mi vagyok én? ÁLLAT?! Éppen ezen okokból kezdtem bele egy olyan küldetésbe, ami során megtalálhatom azokat a társasjátékokat, amelyek videojátékos szemmel is remek élményt nyújtanak egy-egy estére, így az elmém is megkapja ami jár, de a szemem is kap egy kis jól megérdemelt pihit.

Így jutottam el, sok más társasjáték között a Cthulhu - A halandó halál (avagy angolul Cthulhu - Death May Die) című játékcsodához. Az oldal látogatói valószínűleg már sejtik, hogy imádom a horrort, különösen a jóféle lovecrafti ihletésű és hangulatú élményeket (volt már az oldalon Tabletop Simulator teszt is a nagysikerű Mansions of Madness második kiadásáról), így nem csoda, hogy sikerült jelenlegi kedvencemnek egy hasonló témát feldolgozó társasjátékot találnom. Persze a Cthulhu-küllem a játékon nem több csupán, mint egy máz. Az eddig megismert, Fantasy Flight Games gondozásában megjelent lovecrafti játékokkal ellentétben ez egy nagyon is lecsupaszított, kényelmes dungeon crawler típusú játék, amely nem árasztja magából olyan őrületes mértékben a horror hangulatot, mint az előbbi kiadó játékainak egész hadserege, de abszolút bepótolja az így kimaradt élménymorzsákat azzal, hogy mennyire durván szórakoztató a játékmenet, milyen sokféle sztorit sző a játék egyszerűsége ellenére, és, hogy a miniatűrök mekkorát dobnak az egészen.

A társas a CMON Games tervezésében jelent meg, eredetileg egy Kickstarter-kampány segedelmével. A készítők bevallottan nem akarták komolyra venni a figurát, de szerettek volna egy lovecrafti témájú játékot összetákolni az addig felépített játékmechanikai tapasztalataikat felhasználva, amelyek mind hozzájárultak már előzőleg a Zombicide sikeréhez is. Nos, szerintem teljes mértékben megugrották a lécet, ugyanis a játék szinte fájdalmasan letisztult és érthető. Semmi extra bonyodalom nincsen benne, tapasztalatból tudom, hogy simán játék közben is hihetetlen könnyen tanítható és tanuható, a menyasszonyom az első közös játszmánk nagyjából felénél már teljes mértékben tisztában volt a szükséges szabályokkal, hacsak nem minden szabállyal.

Persze ez a letisztultság áldozatokkal is jár. És nem mondhatom, hogy nem igényelt némi megszokást az a fajta hozzáállás, ami tökéletesen ellene megy az Arkham Horror-on és Eldritch Horror-on nevelkedett játékosoknak (ejtsd: én). Itt nincsenek mindenféle reakciófázisok meg szörnymozgásos szabályrendszerek, a játék gyakorlatilag semmiben nem játssza magát, mint az említett FFG-játékok, de emiatt sokkal... nos, játékabbnak is érződik. Ellenben, ha az ember hozzászokik, hogy például az ellenfelek mindenképpen csak azt támadják, akinek a köre van, ha a fene fenét eszik is, illetve, hogy a lopakodás és maga a harc is olyan egyszerű, mint egy faék, akkor a Cthulhu - A halandó halál iszonyatosan nagy móka. Nekem egy pár játszma után külön tetszett is, hogy nem kellett feszt a fejemet vakarnom, hogy akkor most melyik fázis jön, és melyik kártyák aktiválódnak, meg ki merre megy, van-e rálátása a karaktereknek a szörnyekre, mennyi a varázslatok és támadások hatásköre, satöbbi, csupán játsszani kellett és stratégián agyalni, az összes egyéb holtsúly nélkül.

MIndezek mellett álló ovációt érdemel a játék modularitása is. Az alap dobozhoz jár kettő darab Nagy Öreg (Cthulhu – nyilván, illetve Hastur), és hat epizód. Ezek mind külön dobozokban helyezkednek el a dobozon belül, így nem szükséges átnyálazni ötszáz paklit meg tokent meg mindenéle komponenst az előkészítés során. Az epizód doboza tartalmazza a szükséges tokenek majdnem összességét, illetve a felfedezés és mítoszkártyákat, valamint egy leirást, amely az adott epizód sajátja, plusz egy szörnylapot. A leírás hátoldala megmondja, hogy mely elemekből kell összeállítani a táblát, és ez az egyelen igazi macerás része az előkészületeknek, amíg kikeressük a számozott lapokat a dobozban, mint egy hatéves hülyegyerek a Lego doboz mélyén turkálva. (Az angolnyelvű komponensekről lejjeb találhattok egy teljes bemutató videót a Small World Gaming jóvoltából.) Szerintem a harmadik játszmára sikerült tökéletesítenem a setup lépéseit, mindössze néhány percre lezsugorítva azt az időt, amit nem ténylegesen a játékkal tölthetek. Nem tudom ki hogy van vele, de az én társasjátékos estéimhez rendkívül nagy segítség, ha gyorsan megy a ki- és bepakolás.

Maga az előkszítés tehát annyiból áll, hogy a játékosok választanak egy epizódot, és szabadon választanak hozzá egy Nagy Öreget. A kettő doboz komponenseit keverve áll össze a játék, ezután már csak nyomozókat kell választani, és mehet is a menet. Külön érdekesség, hogy minden játék mindösszesen 16 mítoszkártyával dolgozik, amiből nyolc a Nagy Öreg dobozából, a másik nyolc pedig az epizód dobozból kerül ki, ezeket simán összekeverjük és viszont látás. Persze, így nem őrülten változatos a pakli, de ez már eleve legalább 12 különböző élményt biztosít, ugyanis mind az epizódok, mind a Nagy Öregek teljesen más mechanikákat tesznek (szó szerint) az asztalra.

Természetesen nem lehetne egy modern társasjátékról szó, ha nem jár hozzá kilencven kiegészítő és Kickstarter-exklúzív mütyür. Bár a Kickstarter-es cuccokhoz nincsen hozzászólásom, ugyanis nincsenek meg, de a Season 2 kiegészítőt teljes szívvel tudom ajánlani, csakúgy, mint a két extra Nagy Öreget, a Black Goat of The Woods-t és Yog Sothot. Ezek sajna nem kaphatók magyarul tudtommal, de minimális angol tudás elegendő a játékhoz. A Season 2 kiegészítő újabb hat epizódot ad a csomagba, illetve egy teljes arzenál hozzájuk tartozó minit, valamint tíz új nyomozót is kapunk.

Maguk a nyomozók pedig eszméletlenül érdekesek, ugyanis, egyrészt mindegyikük már eleve többé-kevésbé kattant, valamint a leírásaik is megfelelnek a játék komolytalan, B-filmes hangulatának, így iszonyatosan élveztem eddig mindenféle felállást. Ráadásul egy rendkívül egyszerű, de annál érdekesebb képességrendszerrel dolgoznak a karakterek, ahol mindegyiküknek van egy teljesen egyedi képessége, valamint kettő olyan, ami másik karaktereknek is lehet. Maga a fejlődésrendszer pedig szintén egyszerű, a karakterek szépen lassan (még jobban) megőrülnek a játék során, amivel szintet lépnek a képességeik is, ám az őrületet itt nem lehet gyógyítani. Tehát a játék ösztönzi a játékost, hogy hagyja megőrülni a karakterét, ellenben az őrület-sáv végére érve a karakter egyszerűen kikerül a játékból, kvázi meghal. Így, annak ellenére, hogy milyen egyszerű a fejlődésendszer, óriási kihívás mérlegelni az őrület mértékét a játszma során a lehetséges szintlépésekkel. Minden dobás esetén van ugyanis lehetőség egy kicsit megőrülni, egyszerűen csak csápokat kell dobni a fekete kockákkal, és meg is van a bolondulgatás. Persze többféle mechanika is rendelkezésre áll, hogy ennek menetén lassítsunk, a kérdés, hogy melyiket éri meg jobban szem előtt tartani? Legyünk gyengék de biztonságban, vagy vállaljuk a kockázat, de tegyük ki a karakterünket a korai halál lehetőségének?

Persze a játék felépítése is segít abban, hogy mikor mit válasszunk, ugyanis alapvetően minden meccs két részre oszlik. A játék első felében igyekezni kell az adott epizódban leírtak alapján megzavarni a rituálét, tehát rohanni kell, mint a mérgezett, fábaszorult féreg, ugyanis a járék egy pontján óhatatlanul a táblára kerül maga a Nagy Öreg, ám a ritualé megszakítása nélkül nem lehet sebzést bevinni neki. Arról nem is beszélve, hogy ha a játék ezen felében valaki meghal, akkor vége az egésznek. Miután megszakítottuk a rituálét vagy csak hagytuk landolni a főmuftit (rossz stratégia), onnantól mindent szabad, akár meghalni is. Így az elején én mindig hagyom, hogy gyűljenek a szintlépések, majd a második felében igyekszem inkább életben tartani a karaktereket addig, amíg közel nincsen a vége. A második fázis ugyanis annyiról szól, hogy ki kell szépen eggyelni a Nagy Öreg fogait a vérbe. Ezt három, egyre nehezedő fázison át kell véghezvinnünk, és én az utolsó fázisban már csak nyomom a gyilok gombot, legalább egyetlen karakter maradjon életben.

A játék nem foglal el kimondottan sok helyet, a legtöbb epizód nem áll olyan sok, vagy lehetetlenül elrendezett darabból, hogy bármikor is probléma lenne egy normál méretű étkezőasztalon játsszani, általában marad hely az innivalónak és a tabletemnek (hangulatzene-irányító állomás TM). A komponensek jobbára kiváló minőségűek, a vastag kartonra nyomtatott területelemek vannak kitéve a legtöbb sérülés lehetőségének, de a mai nappal, körülbelül húsz játék után éppen csak, hogy elkezdett némelyikük szélén munkálkodni a fehéredés. A kártyák mind korrekt nyomtatásról tanúskodnak, így szintén nem lehet rájuk panasz, kártyavédő nélkül sem. A dobozok elrendezése szerintem önmagában nagyon jó, ám időnként előfordul, hogy a miniatűrök belekacsintgatnak a műanyagba, például egyszer felnyitottam a dobozt és láttam, hogy Borden baltája meg van hajolva vagy harminc fokban. Nem reagáltam túl a dolgot természetesen, a kórházban elmondták utólag, hogy a szélütés nem volt jelentős, majdnem teljes életet tudok élni majd ennek ellenére is. Azóta ha kell, ha nem, mindig megnézem külön a kis hamist. Emellett a kultisták néha átjárnak a dobozban egymással meg a ghoul-okkal hancúrozni, de azt ki nem szarja le, ha nekik az esik jól.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Halandó Halál talán a kedvencem jelenleg a társasjátékaim közül, mivel egyrészt imádom a B-filmes hangulatot és a témát, természetesen, de nem mellesleg annyira könnyű bármikor elővenni (és a társast is), illetve olyan remekbe szabottan letisztult a játékmenet, hogy rögtön ehhez nyúlok, ha csak egy-két órát tudok rászánni az esti társasozásra. Többen játsszva nyilván még nagyobb a hangulat, de tiszta szóló játéknak is bátran tudom ajánlani, remek érzés amolyan Resident Evil jelleggel újra és újra elővenni egy nehéznek bizonyult epizódot, hogy megtudjuk, más stratégia vagy karakter-kombináció milyen eredményeket szül.

Összegzésül, bár olcsónak drága, azt tudnám mondani, hogy remek újrajátszhatósági faktora és letisztult játékmenete miatt teljes szívvel tudom ajánlani olyan játékosoknak a Halandó halált, akiknek ritkán akad fél napja társasozni, de azért szeretnének valamit játsszani, ami akár egy hétköznap este is tartalmas szórakozást biztosít.

A játékból (természetesen) van Tabletop Simulator modul is, egészen korrekt 3Ds szkennelt minikkel (kivéve a Kickstarteres cuccokat, azok borzalmasak, de legalább benne vannak valahogy). Megtalálható az alábbi linken:

Cthulhu: Death May Die - Complete

Az értékelésem négy lecsós Cthulhu-rottyantás az ötből, mert azért nem olcsó termék.