A DARK SOULS MINDENHOGY GONOSZ

Wooooolfy
Jun 20, 2017
4 min read

Egy társasjáték emberiségellenes bűnei

A Tabletop Simulator tesztjét itt olvashatjátok.

Én nem nagyon szeretem a Dark Souls játéksorozatot. Én nem nagyon szeretem a From Software munkásságát. Én nem nagyon szeretem az olyan játékokat, amik feláldozzák a szórakoztatóságot a szórakozás oltárán. De szeretem az olyan társasjátékokat, amelyek komolyan veszik a témájukat. És atya úr isten, a Dark Souls - The Board Game eléggé durván rápörgött az alapjáték koncepciójára.

Kezdjük ott, hogy nem csak tessék-lássék utálom a Dark Souls játékokat, azért az első játékba PS3-on beletettem vagy 20-30 órát (tudom, ez semmi, de a semmitől amúgy pedig mégiscsak több), a Dark Souls 2-t és a 3-at is kipróbáltam. És azért egy nagyobb adagot Bloodborne-oztam is multiban. A lényeg, hogy ÉRTEM mi zajlik ezekben a címekben. És nem szeretem. Ennyi.

Nekem a Dark Souls leginkább csak ezt nyújtotta

Mindezek ellenére, valahogy mégis megfogott a Dark Souls - The Board Game társasjáték. Természetesen Tabletop Simulator segítségével próbáltam ki, Yurkovsky Steam felhasználó Dark Souls: TBG Improved version modján keresztül. Én magam nem használtam Yurkovsky saját fejlesztésű Endurance Tablet eszközét, de az sem tűnik elveszett ötletnek a tapasztalataim alapján.

Maga a mod véleményem szerint még szorul némi csiszolásra, de szerintem hamarosan megtalálhatóak lesznek a Steam Workshop-on a jobb minőségű modellek, ha mást nem, a videójátékokból kiemelve. Ezt leszámítva azonban, a szkennek minősége szép, minden elem a helyén van. (Ajánlanék hozzá egy Dark Souls 2 - Majula hátteret a hangulat kedvéért).

De milyen a játék? Röviden: meglepően Dark Souls. Ám, ami remek hír, hogy a Dark Souls-nak inkább az érdekes elemeit tartották meg, ami a hangulathoz kell, és ami nem működött volna egy társasjátékban, azt nem erőltették bele. Ez rendkívül bölcs dolog volt. Megtalálható ugyanis a társasjátékban a lelkek farmolása, a felfedezés (és az idegesítő újra felfedezés is), valamint a nehézkes, de kiismerhető harcok, és persze az elengedhetetlen kisebb és nagyobb boss fight-ok.

Mindezek nagyon szépen illeszkednek egy viszonylag alap dungeon crawl társasjátékba, amelyen azért itt-ott csavartak néhányat. Vegyük sorra. A játék a tábortűztől indul. Ez egy egész lapot elfoglal, és valójában nincsen rajta semmi, viszont hangulatos. Visszaadja azt az érzést, amit a játékos a videójátékokban tapasztal, ha végre megint érzi a tábortűz körüli biztonságos atmoszférát. A tűznél költhetünk lelkeket, változtathatunk a felszerelésünkön, és fejleszthetjük karaktereinket. Emellett a tűz számlálóján követhetjük nyomon, hogy hányszor futhatunk neki a pályának, mielőtt...tudjátok...YOU DIED...

Innen indul a nagy kaland. Minden játszma (kivéve a kampányt) 4 térképlapot vesz igénybe, valamint a boss arénák lapjait. Ezekre véletlenszerűen, de egyre nehezedő sorrendben kell elhelyezni a könnyű, közepes és nehéz szintű eseménylapokat (encounter cards), amelyek csak odaérve fedik fel, hogy milyen irgalmatlan szopórollert tartalmaznak a játékosok számára. A haladás a helyszínek között automatikus, a karaktereket a megfelelő fal mentén helyezhetjük el. Azonban új helyszínre érve azonnal kezdődik is a játék lényege, a taktikai harc.

A harcrendszernek remekül kellett sikerülnie, ugyanis szinte csak ebből áll a játék. A karaktereknek körönként mozgásra és támadásra is van esélyük igény szerint, akár fordított sorrendben is. De amíg minden karakter körönként egyszer aktiválódik, addig a karakterek között mindig, minden ellenfél cselekszik. Ez elég keménnyé teszi a játékot nehezebb ellenfelek esetében. De ettől lesz kicsit Dark Souls. Siker esetén minden karakter két lelket kap egy helyszín kipucolásáért, ha bármelyik figura meghal, akkor a lelkeket oda kell helyezni, ahol elhunyt az illető. Ez következő alkalommal felszedhető, de egy újabb kudarc után elvész, ugye. Mégiscsak Dark Souls. Az elhalálozás viszont mindig hirtelen és váratlan, ugyanis ugyanazt a vonalat foglalja el a karakterlapon stamina és az élet, így ha sok staminát költünk, könnyen meghalhatunk a következő támadástól, viszont ha amúgyis haldoklunk, akkor alig van esélyünk komolyabb csapást bevinni. Mondom. Dark Souls. Bár azért minden körben kapunk 2 stamina pontot. Ez is valami.

A lelkekért természetesen szinteket léphetünk, illetve a központi kincstárból vehetünk magunknak tárgyakat. Lelkenként egyet. Számomra ez volt a játék legrosszabb része, ugyanis a Dark Souls játékokban a legnagyobb bizodalmad mindig a felszerelésedben volt. Ha megszerezted a gear-t, akkor tudtad, hogy máris előrébb vagy. Már amennyiben léptél elég szintet hozzá. Nos a szintlépések itt is fontosak a tárgyak használatához, de mivel teljesen véletlenszerű, hogy mit dob a gép, így könnyen múlhat a kampány egy-két szörnyű fegyver vagy páncél kihúzásán.

Ennek ellenére még rossz felszereléssel is sokat tanulhatunk arról, hogy melyik ellenfélhez hogyan álljunk hozzá. Ez nem véletlen, a készítők ugyanis a Dark Souls élmény érdekében viselkedéskártyákat alkalmaznak, amelyek meghatározzák, hogy egy adott szörny merre és mennyit mozog, kit és hogyan és hányszor náspángol el, mindezt milyen sorrendben.

Nagyon könnyen megfordulhatnak a harcok egyetlen kör alatt, sajnos ennek leginkább a szerencséhez van köze, ugyanis véleményem szerint picit talán túl sok a kockadobálás a játékban. Bármennyire is taktikáznánk, és bármilyen jó a felszerelésünk, bármikor kidobhatunk egy nagy nullát húsz darab kockával, és akkor mindegy az egész. Szerintem egy olyan játéknak, amit direkt, a címéhez méltóan kegyetlenre terveztek, nem kellene ennyit hagyatkoznia a szerencsére.

A boss-okkal való küzdelmek viszont összetettek és izgalmasak. Mindegyikük többféle viselkedéskártyával rendelkezik, így minden játékra tartogatnak meglepetéseket. Van ún. Heat Up szintjük is, amikor kapnak legalább 1 erősebb támadást, de azért nagyjából ki lehet ismerni, hogy egy adott harcban hogyan viselkedik az adott boss. Rengeteg mindenre kell figyelnünk harc közben, hogy merre néz az ellen, hogy merre nézünk mi, hogy mi a gyenge pontja (már ha éppen van neki), hogy mikor jön a keményebb támadás, gyakorlatilag mindenre, amire a videójátékok főellenfeleinél is szükség volt.

Persze a főellenfeleket csak azután vállalhatjuk be, ha felfedeztük a hozzájuk vezető összes térképlapot, és bementünk a köddel lezárt kapun. Ha vele végeztünk, akkor lelkeket kapunk, feltekerhetjük a tábortűz számlálóját a maximumra, és erősebb cuccokat helyezhetünk a kincses pakliba. Ezután új térképlapokat kell kiválasztani, és lehet menni még egy kört, aminek a végén a fő vár az igazi boss.

Nem kell persze, hogy véget érjen a játék a fő boss legyalázásával (ami alatt azt értem, hogy leizzadva örültök neki, hogy minden karakter áll még), mivel a Dark Souls - The Board Game tartogat egy kampányrendszert is, ahol változó méretű pályákon, nagyjából végigkövethetjük a Dark Souls bizonyos eseményeit. Itt extra szabályokkal operál a játék, amik hol elősegítik, hol nehezítik a játékosok dolgát, ezzel is kiegyensúlyozva a kampányt.

Szerintem a Dark Souls - The Board Game meglepően hű az eredeti videójátékokhoz, kicsit talán túlságosan is. Sajnos a kockadobálás és a véletlenszerű felszerelések többet nehezítenek a játékon, mint maguk a játékmechanikai elemek. Amikor viszont a harcra koncentrálunk és éppen csak két csapás választ el a győzelemtől, vagy éppen a vereségtől, akkor igazán árad belőle az az ocsmány, Dark Souls báj.

Akinek tetszik a játék, és van hol kirakni, mindenképpen vegye meg az eredeti változatot természetesen, mert úgy teljes az élmény. Én biztosan meg fogom.