AZ ŐRÜLET KÉRÓI
- Wooooolfy
- Jun 19, 2017
- 5 min read
Egy kis Agatha Christie és egy kis Lovecraft
Igen, egy picit lehet, hogy tényleg indokolatlanul rácsúsztam a Tabletop Simulator-re. Na. Az vesse rám az első követ, akinek a keze ügyébe kerül, jó? Érdekes módon az elmúlt hetekben sokkal durvábban leköt a virtuális társasozás, mint a virtuális minden egyéb. Nem tudom miért van, talán az mozgat meg, hogy mindig meg kell tanulnom egy újabb keretrendszert, kipuhatolni a határokat egy játékban és ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tudok együttműködni vele. És ahol megy, ott fantasztikus az élmény. Ahol meg nem, ott... hát ott nem. Na.
Esett már szó a kezeletlen Lovecraft-fétisemről is, de úgy érzem, itt bővebben ki kell fejtenem. Igazából kezelgetem én, de nagyon nehéz a mai alkotók repertoárjában megfelelő olvasni- nézni- és játszanivalót találnom, ami igazán visszaadja azt a hangulatot, amit H. P. Lovecraft művei - majd' egy évszázaddal ezelőtt - árasztottak magukból. Sőt, újraolvasva néha már Lovecraft sem elég lovecrafti. De aki megszerette, az mindenhol keresi azt az élményt, amit a novellái adnak. Ahogyan a karakterei szemben találják magukat valami ősi, megmagyarázhatatlan és szinte kifejezhetetlenül emberfeletti jelenséggel vagy lénnyel, ahogy lassan megkérdőjelezik saját elméjük épségét, az valami hátborzongató. Lovecraft műveiben nincs ijesztgetés, ellenben a novellák az első mondattól az utolsóig eszméletlenül nyomasztóak.
Rendkívül felzaklat a tudat, hogy ezt a hangulatot eddig videójáték nekem még nem tudta visszaadni. A legközelebb bizony társasjátékok jutottak hozzá. De ez talán nem is akkora csoda. A Fantasy Flight Games már több, mint egy évtizede adja ki a lovecrafti témájú játékait, amelyek így egyre jobbak, kifinomultabbak lesznek. Amíg az Arkham Horror (ami maga is egy Chaosium társasjáték remake-je) még egy kicsit túlságosan közel áll szellemiségében a klasszikus társasjátékokhoz, addig az újabb játékok sokkal jobban összecsiszolják a hangulatot a játékmechanikával. Ami egyébként minden lehet, csak könnyű nem.
És amennyire fórumokon (főleg Boradgamegeek-en, ugye), és úgy egyáltalán az interwebz oldalain szemezgetve meg tudtam ítélni, a hangulatot a Mansions of Madness társasjáték fejlesztette tökélyre. Vagy legalábbis a tervezője, Corey Konieczka. Ám ennek a varázslatnak az ára bizony nagy volt. A játék felfoghatatlanul bonyolult és nyögvenyelős lett, tele mütyűrökkel és nyakatekert szabályokkal. A játéktér és történet előkészítése önmagában jó egy óra koncentrált erőfeszítés volt, a játék pedig nyilván csak ezután vette elő az igazán kemény szabálynáci oldalát. És amikor a hangulat fenntartása érdekében annyi szabályt alkotunk, hogy az már a hangulat rovására megy, akkor nem vagyok biztos benne, hogy jó úton haladunk.
A játékot mindenki szeretni akarta, de csak igen keveseknek sikerült. Ezért 2016 végén a Fantasy Flight Games átgyúrta a régi, nehézkes változatot és előhúzta a kalapból az immár teljesen kooperatív második kiadást. Én ezzel játszottam, méghozzá Pepeuf alkotó Mansions of Madness - 2nd Edition - Ultimate set up modját használva, amit azonban rendesen lecsupaszítottam, mert túlzónak találtam a sok díszítést és hangulatelemet. (Link itt vagy a képen.)
Az első és leglényegesebb dolog talán, ami szembeötlik a játékkal való találkozás során, hogy önmagában nem játszható. A készítők olyan kompromisszumra kényszerültek, amely sokaknál kicsapja a biztosítékot. Egy ingyenes alkalmazás telepítése és használata szükséges ugyanis a játékhoz, mivel ennek segítségével tudtak kiváltani egy központi, ún. "overlord" játékost, aki az első kiadásban a szörnyeket és történéseket irányította, valamint ennek segítségével helyettesítenek nagyjából kilencszázhetvenhárom tonnányi kártyát és úgy 1600 oldal szabályt. Ezek a szabályok jobbára azt taglalnák, hogy melyik szörny milyen körülmények között hogyan és miért fog menni vagy nem menni, meg ilyesmi. És persze egy csomó apró izét meg jelölőt is kivált. Szerintem még bizgentyűket is, de ez nem biztos. Enélkül szerintem a Mansions of Madness elképzelhetetlen volna egyedül, illetve egy rémálom lehet csapatban. És nem az a fajta rémálom, amiért az ember megvette a játékot.
A helyzet az, hogy a Mansions of Madness - Second Edition így, appal, mindennel együtt szinte önmagát játssza. Rendkívül könnyű lehet a fizikai terméket összeállítani, ugyanis a figurákon, kockákon és térképlapokon kívül mindössze néhány kártyapaklit tartalmaz (Common Items, Unique Items, Damage, Horror, illetve a varázslatok és a testi-lelki nyomorúságok, amiket szét is lehet válogatni, meg egyben is lehet hagyni, ki hogyan szereti. Ez nem sok.) Ráadásul ezeknek a felhelyezését és működtetését is az alkalmazás határozza meg, így akár a dobozban is hagyhatjuk a nagyja cuccot, majd ha kell, elő lehet bányászni. De természetesen a Tabletop Simulator minderről gondoskodik, végtelen hely és mentett állások állnak a rendelkezésemre, így a tényleges setup élményről nem tudok nyilatkozni.
Mivel a szabályok nem nehezek vagy szájba rágósak, így a játék tényleg azt az élményt tudja nyújtani, amire eredetileg kitalálták. Egyfajta táblás Resident Evil vagy inkább Alone in the Dark juthat az eszünkbe róla, és ha ez történik, akkor nagyon jó nyomon vagyunk. A játékban előre meghatározott történeteket van lehetőségünk átélni nyomozóinkkal (minimum kettővel), viszont, hála az alkalmazás használatának, rendkívül változatos módon. Eleve, a történetek több irányba is kifuthatnak a játékosok tevékenységétől függően, illetve minden történet több megvalósításban létezik. Az első sztoriban eddig úgy láttam, hogy legalább 3 alaprajza lehet a háznak, így még azt sem lehet mondani, hogy egy végigjátszás után ráunnánk a dologra, mert lehet, hogy legközelebb mindent teljesen másutt kell keresünk.
A Tabletop Simulator esetében mindez azzal is párosul, hogy rettentő könnyű hozzájutni a kiegészítők tartalmához, így egyből rengeteg, könnyebb és nehezebb történetet kapunk, iszonyú mennyiségű újrajátszhatósággal párosítva. A társalkalmazás véletlenszerűen, de karakterre, helyzetre, szörnyre és helyszínre szabva ontja magából az eseményeket és képességpróbákat, az ember soha, de tényleg de soha nem tudhatja, hogy túléli-e még a következő kört vagy megmarad-e az ép elméje. (Jó hír, hogy ha a karakter megőrül, akkor is nyerhet, csak akkor már a tévképzeteinek szolgálatában áll. Például a fejébe veheti, hogy neki gyújtogatnia kell, vagy emberáldozatot kell bemutatnia. Ezt zabáltam.)
A harcrendszer pofonegyszerű lett, csak kiválasztjuk az alkalmazásban az egyik szörnyet (itt csak azok jelennek meg, akiket már a történet szerint fel kellett helyeznünk, de még nem öltük meg), majd megadjuk, hogy milyen támadást szeretnénk intézni, és már dobhatjuk is a kockát. Az app természetesen rögzíti a sebzéseket, a különböző fejtörők állapotát, és egyéb történeti pontokat, például hogy melyik NPC milyen információt bízott már ránk.
Én úgy találom, hogy a Lovecraft témájú játékok közül messze a Mansions of Madness - Second Edition az, amelyet a legjobban átitat az oly' áhított nyomasztó hangulat. A történetek szépen meg vannak írva, a játék sodra ideális, a játékos folyamatosan érzi, hogy sürget az idő, de nem megy el mellette könnyen a történet. Bár tény, hogy mindennemű beleszólás nélkül is játssza magát a sztori, mivel a nyomozó fázisokat mindig a "Mythos" fázisok váltják (itt történik lényegében a sztori kétharmada, és a szívás 100%-a), így ha csak egy helyben állunk, a történet egy része akkor is ki fog bontakozni. Csak ebben az esetben nyekkennek a karakterek. Így, ha érdekel, hogy mi a vége, mindenképpen bele kell menned a játékba. Ha pedig belementél, akkor a hangulat óhatatlanul is rád fog telepedni.
Akinek tetszik a játék, és van hol kirakni, mindenképpen vegye meg az eredeti változatot természetesen, mert úgy teljes az élmény. Én biztosan meg fogom.
Comments