#ingyenjáték: DRAWN TO DEATH

Nem mind arany, ami firka

---

Ismerős az a helyzet, amikor valami annyira durván művészi akar lenni, hogy egyszerűen alpári a végeredmény? Sokszor azt mondjuk erre, hogy annyira rossz, hogy az már jó. (És többnyire megint rossz a végeredmény.) Én magam sosem hittem benne, hogy valami attól értékes lesz, ha bele tudják magyarázni. Szerintem a csiszolatlan gyémánt magától is csillog.

Hogy csillog-e David Jaffe legújabb játéka és büszkesége? A God of War és a Twisted Metal alkotója szemmel láthatóan igazi atyai érzelmekkel szereti gyermekét, nyilatkozatai alapján ez élete fő műve. Semmibe nem tett bele még ennyit önmagából, és a mű történetvezetése is teljes mértékben megfelel a saját igényeinek. És a gond szerintem az, hogy az én (közönségi) igényeimnek sajnos nem felel meg.

A veterán játékfejlesztő azt nyilatkozta a Gixel-nek, hogy rendkívül mély, és drámai történet bújik meg a 4 fős aréna játék firkálmányos színfalai mögött, rengeteg elrejtett utalással, igazi, zátonyra futott emberi sorsokkal, egy problémás tizenéves minden gondjával. Csak az a baj, hogy nem látom, hogy hogyan kellett volna ezt átéreznem - vagy egyáltalán észrevennem - miközben éppen félbevágott kosarasokkal és láncfűrészekkel hajigáljuk egymást három másik firka idiótával, a játék pedig folyamatosan sérteget a háttérben.

Engem nem szokott zavarni a keményebb nyelvezet vagy a szarkazmus egy játékban, szerintem az egyik legalapvetőbb emberi erény, ha tudunk a saját balfékségünkön egy jóízűt nevetni. De az, hogy a Drawn to Death oktató része konkrétan csak a játékos szidalmazásából áll, már eleve egy kicsit meglepett. Ezután jön az, hogy a "Team Deathmatch" játékmód egyik legfontosabb (sőt, elnézve a dolog mechanikai részeit, szerintem a legfontosabb) eleme, hogy a játék fura, tüdőbajosan hörgős hangon kifejti abbéli meggyőződését, miszerint a játékos vagy nem figyel, vagy nem tudja, hogy melyik csapattal van. Meg, hogy amúgyis egy szánalmas selejt.

És nyilván nehezen kapod össze magad egy új játékmód láttán, mivel annyi beleszólásod van a meccsek beállításaiba, hogy megnyomod a négyzet gombot. Ezzel jelzed, hogy részt szeretnél venni egy csetepatéban. ENNYI. Persze azért fegyvert meg karaktert választhatsz magadnak, de semmi több. A játék maga választ neked ellenfelet, amivel ugyan semmi baj nincs, de ezután teljesen véletlenszerű módon hajigálja a játékmódokat. Én úgy 10-14 meccset letoltam, mire kezdtem megérteni, hogy melyik játékmódban mit kell csinálni, mert persze a minimális magyarázat mellett esélyed sincsen, hogy kitanuld a szabályokat.

És ha már a tanulási görbénél tartunk: szerintem rémesen sok ez a képesség egy ilyen összetettségű játékba. Minden figurának van két speciális támadása, egy különleges mozdulata (ez általában valami ugrással vagy helyváltoztatással kapcsolatos dolog), két fegyvere, mindenki használhatja a Hatalmas Kéz mozdulatait, stb. Stresszesebb helyzetben én 10 óra játék után is belezavarodtam, hogy most fegyvert vagy képességet váltok-e, és hogy mikor mi van kifogyva. Pedig azért van tapasztalatom agyatlan arénajátékok terén, a fentebb említett klasszikusokra számtalan órát pazaroltam. A Drawn to Death-ben viszont mire egy karaktert nagyjából kitanul az ember, az rendkívül hosszú idő, különösen, mivel a különböző szereplők gyakorló pályái 4-5 darab, pár mondatos magyarázatot dobnak fel összesen, de azokat is úgy kell lelövöldözni a falról. Persze ezek után AZT mondanom sem kell, hogy arra van külön gomb, hogy szivatós gif képeket küldjünk az ellenfeleknek. Miért is ne lenne?

Ezek után talán már felesleges is kitárgyalni, hogy milyen ergya lett a matchmaking a játékban. Egyes esetekben 15 vagy akár 20 percet ültem a gép előtt, mire sikerült összetákolni egy csapatnyi random szerencsétlent. Pedig a játék éppen, hogy megjelent. Szerintem nem volt akkora hiány játékosokól, különösen ingyen nem. És ezek után néha, amikor már csak 2 másodperc volt hátra a meccsig, hirtelen lehajított, és kezdte előről. (És itt kívánom megjegyezni, hogy nem bízom a véletlenre az online kockulást, a lakásban még a fésülködő tükörbe is van dugva ethernet-kábel. Mer' kell bele azér'.)

Nem az a bajom, hogy nem éreztem élvezetet a Drawn to Death játszása közben. Az a baj, hogy pontosan ugyanazt éreztem, amit a Quake 3 Arena vagy az Unreal Tournament is kiváltott. Semmi többet. Ami ebben a játékban jó, az már lassan 20 éve jó, és minden aréna shooter hozza. A baj az, hogy a Drawn to Death ezt az élményt válogatott módszerekkel rontja el és tapossa agyon. Mikor ráéreznél egy játékmódra, hirtelen máris máshol találod magad, ráadásul szörnyen frusztráló pályaszerkesztés áldozataként, mindamellett sérteget és - be kell vallanom - szerintem nem egy szép látvány. Értem, hogy ez a firkált füzetvilágos hangulat direkt van, de úgy néz ki, mintha nem lett volna idejük foglalkozni a játék kinézetével.

Ami nagyon tetszett (és ezen a téren nem volt nagy a tolakodás, na) az a rendkívül elmés fegyverarzenál volt. Az alap gépfegyvertől a kötelező lézerágyún és rakétavetőn keresztül találhatunk a játékban egy fél kosarast, JRPG-vetőt, sárkány-gépágyút, vagy akár sima kézigránátot is. Igen, rendkívül elmés dolgok lennének a Drawn to Death firkavilágában, csak nem feltétlenül kíváncsi rájuk az ember. Ahogyan azt a bátyám mondta: "Van a játék mélyén érték, csak ki akar addig lesüllyedni?" És teljesen igaza volt.

A firkálmányok világa játékélmény szempontjából éppen olyan zavaros, mint ahogy kinéz. A meccsek áttekinthetetlenek, a hangulat lapos, a zene idegesítően repetitív. Ezt a képet tovább igyekszik rombolni egy adag rosszindulat (az a rohadt béka), mikrotranzakciók és a szinte áttekinthetetlen játékmechanikai elemek. A helyzet az, hogy a Drawn to Death kb 12 óra játék alatt nem tudta megmutatni, hogy miért is kellene szeretnem. Ennél több időt adni a rejtett szépségnek pedig úgy érzem, hogy felesleges. Aki még teheti, az nyugodtan vegye meg ingyen pénzért a Playstation Plus áprilisi kínálatából. A fiatalabb korosztály számára, akik nem játszottak a Quake 3-mal, talán élvezetes lehet. De pénzt, az Isten szerelmére, nehogy adjatok érte!