SUPER MARIO RUN

Androidos ugrabugra, amolyan klasszikusan.

---

Tény, hogy csak kipróbáltam a játékot, mivel még nem döntöttem el, hogy sajnálom-e a teljes verzióra a pénzt, de azt hiszem, ez egy Mario játék esetében már használható mintának számít. Én személy szerint örültem, amikor a Nintendo 2015-ben bejelentette, hogy igenis felvállalják a mindenki által jó ideje várt lépést, és telefonokra költöznek. A hordozható konzolok piaca ugyanis aggasztó sebességgel zsugorodik, ami minden, csak nem meglepő. Ma már mindenki (legalább egy) olyan téglát hordoz a zsebében naphosszat, aminek a számítási kapacitása kiröhögi a piacon megtalálható kézikonzolok teljes palettáját.

A fentiek tükrében teljesen érthető, sőt logikus lépés, hogy a nagy nevek, mint a Nintendo is elkezdik kihasználni a már eleve adott hardvereket a zsebpénzük megszerzésére, az új profikra bízva a hardvergyártást. És igaz, ami igaz, a mobiljátékok a legmegfelelőbbek egy kis extra lé lefejésére.

Ezt a piaci modellt azonban maguk a videójátékok sínylik meg legjobban. Jelenleg úgy gondolom, hogy 10-15 valóban szórakoztató, értelmes játéknál több nem található a mobilos piacon, ami nem egy Playstation 1 remaster. Sztori terén a legtöbb Android/iOS játék bőven tanulhatna a Romana és Julia kötetek csavaros történetvezetéséből, a játékelemek, ha ötletesek is, szörnyen repetitivek, és akkor még nem beszéltünk a mikrotanzakciók által megnyomorított felhasználói élményről. Ami igazán jól működik a mobiljátékok világában, az a vizualitás, mert arról könnyen gondoskodik a vas, már amennyiben van. És mi az a játék, ami a fentiek ellenére is szórakoztató lehet, mert olyan régi alapokon nyugszik, hogy immunis az efféle újhullámos nyavajgásra?

It's-a-me! Mario!

Bizony a Super Mario, az egyik igazi archetipikus videójáték, a platformok királya tökéletesen bele is illik ebbe a képbe. Amikor elindítottam a Super Mario Run alkalmazást a nem éppen erőgép Samsung J3 2016 telefonomon, nem igazán hittem ebben az egészben. Ha mobiljáték, akkor kuka. Konkrétan ezt vártam tőle. Ám, ahogy meghallottam az ismerős nótákat, azonnal elfogott a nosztalgia könnyfakasztó érzése.

A játék tökéletesen muzsikál, mint egykezes ugrabugra. Nem is kicsit taszított eddig az elképzelés, hogy a karakter egy játékban magától fut, ám apró, megkérdőjelezhető nemi identitású vízvezeték szerelőnk meglepően könnyen irányítható egyetlen fajta interakcióval is. Minél hosszabban nyomjuk a képernyőt (jó, ez nagyon furán hangzik), annál magasabbra ugrik. Megfelelő pillanatokban pedig egyéb mozdulatokra is futja az ugrás tematikáján belül: tud falról elrugaszkodni, ellenfelekről elrugaszkodni, meg... Szóval mindenféle akrobatikus elrugaszkodásokra is képes.

Az egész játékmenet valahogy Super Mario-nak érződik, és véleményem szerint ezt nagyban támogatja, hogy mind a látvány, mind a hang egy-az-egyben Nintendo Wii-ről származik (vagy WiiU-ról, nem mintha észlelhető különbség lett volna a két gép Mario játékai között). Mario ugyanazzal az erős dohányos eunuch orgánummal kiabál, ha hirtelen történik valami, illetve kedvünkre hallgathatjuk kedvenc "Mario time!" mondatunkat is a pályák végén, a zenék pedig olyan kedvesen bugyuták, hogy öröm hallgatni őket.

Ezek voltak a fő okai annak, hogy jól szórakoztam a játék első 1 órájában, de persze, mivel rendes mobilalkalmazásról van szó, itt is kevés a tartalom, és sok az önismétlés. Ha valaki szeret extra kihívásokat teljesíteni egy játékban, az biztosan örülni fog a neki, hogy bőven akad lehetőség időt ölni az összes pálya összes lila érméjének megszerzésébe, vagy a Rally versenyek során minél nagyobb számú Toad szurkoló lenyűgözésébe. (A "toad" szó egyébként varangyot jelent, ezeknek meg gomba fejük van, és ez a tény nekem fáj.) Az így megszerzett pontokkal, érmékkel és egyebekkel pedig bele is kezdhetünk királyságunk építésébe, aminek én semmi értelmét nem látom.

És ennek felismerésekor döbbentem rá, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ilyen formában a Super Mario Run megéri a pénzét. Ugyanis onnantól kezdve, hogy 10 USD, 10 EUR vagy 10 GBP áron (ami amúgy egyáltalán nem mindegy) megvásároljuk a teljes játékot, 6 világ egyenként négy pályája áll majd rendelkezésünkre, amelyet kedvünkre végigugrándozhatunk. Ami édeskevés. Azzal együtt is, hogy akármennyi versenyt lenyomhatunk a "Rally" menüpont alatt különböző játékosok felvételeivel, ez így szörnyen kicsi mennyiségű szórakozás. Csupán annyi marad a játékosnak, hogy az idegtől vérző szemgolyóval 8000. alkalommal is elindítson egy pályát, mert kicsivel a vége előtt valahol kimaradt még egy lila érme, ami miatt az összeset fel kell szednie a pályán ezentúl mindig, vagy nincsen pacsi.

A limitált mennyiségű szórakozás tükrében nem tudom bátran ajánlani a játékot a próbaverzió után, ugyanis platform játéknak remek, de a régebbi Super Mario játékok mellett sajnos eltörpül ez a tartalom. A palotaépítősdi meg egyszerűen felesleges. Ennek ellenére volt olyan bájos, hogy erősen elgondolkodtam a megvételén, és a hibák ellenére lehet, hogy egy esetleges leértékelés elég lesz ahhoz, hogy beadjam a derekam. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nem volt annyira tré, ezért kipróbálom a Fire Emblem Heroes-t is, még a végén kiderül, hogy vállalható. Szurkoljatok.