THE LAST GUARDIAN

Így neveld a szárnyas kutyacicapatkányod!

---

Vannak dolgok, amiket könnyen elfogadunk olyannak, amilyenek. Van, ami hibáktól hemzsegve is megfelel. Mert tudjuk, hogy így is olyan élménnyel ajándékoz meg, ami ritka kincs. Néha fontosabb az elfogadás, mint a tökéletességre törekvés, mivel így tudjuk könnyebben átadni magunkat az élménynek. És ha belegondolok, a legszebb élmények mindig picit csorbák és kajlák. Ez is egy ilyen élmény.

A Team ICO meglehetős ráérősséggel kezelte a The Last Guardian fejlesztését, szó se róla. Tíz év alatt sikerült platformot váltani, eltemetni, elővenni és legalább kétszer meggyászolni a játékot. Olyan volt ez, mint valami beteges érzelmi hullámvasút. Természetesen úgy érzem, hogy megérte várni, és megérte nyomon követni a játékot, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy azzal töltötték az időt, amit mindenki várt.

A játékban pontosan azok a dolgok maradnak el messze az elvárásoktól, amiket értelemszerűen helyre kellene tennie a hosszú fejlesztési időnek. A PS4 néhol alig birkózik meg a szemkápráztató PS3 minőségű belső terekkel és karakterábrázolásokkal. A textúrák néhol szinte szégyenletesen rossz minőségűek, a poligonok száma pedig messze elmarad a PS4-től megszokott mennyiségtől. Nincs lehetőségem PS4 Pro gépen élvezni a játékot, de ha egyszer majd lesz, akkor kiegészítem ezt a tesztet, ígérem. Bár gyanítom, hogy pontosan ugyanígy fut ott is. Annyi biztos, hogy a teljesítménytől nem estem hanyatt. Mindemellett a külső terek ábrázolása jobbára kielégítő, a szél borzolta kúszónövények leveleit, a lengedező füvet és fákat biztosan nem tudta volna kierőszakolni magából a jó öreg PS3, ezt be kell látni. Valamint a tornyokból és erkélyekről szemlélt tér monumentalitásához is elkelt a számítási kapacitás, és tulajdonképpen ez teszi ki a játék felét.

A teljesítménnyel kapcsolatos gondokon én személy szerint viszonylag hamar túl tudtam lendülni, ám a főszereplő mozgásának gúnyolt epilepszia-akrobatika rendesen kicsapta a biztosítékot. Sosem értettem, hogy a Team ICO miért ragaszkodik fogyatékosok szerepeltetéséhez a játékaiban. Persze jó, hogy egy olyan réteg is képviselteti ez által magát, akiket videojátékban ritkán látni, de könyörgöm… Nehezen tudom elfogadni, hogy valaki, aki szünet nélkül, az idő végezetéig tud 30 kilométer magasban kapaszkodni, úgy mászik le 1,5 méter magasról, mint egy rongybaba. Platform játék létére többet láttam összeesni a főszereplő fiúcskát (Igen, a fiúcska. Nincsen neki neve. Jobb is ez így.), mint ugrani, pedig ez nagy szó. Ezen a tényen nem lendít a Team ICO megszokott gyerekbetegsége, a nehézkes irányítással kéz a kézben járó borzalmas kamerakezelés sem.

A főhős tökéletes ellenpontját képezi azonban a játék sztárja, Trico. És ezzel el is értünk a jó részhez. Ami történetesen egyszerűen fenomenális. Egyrészt hihetetlenül ügyes, lélegzetelállító mennyi mindenre képes. Az ő mesterséges intelligenciája inkább igényli a PS4 teljesítményét, mint a grafika. Szinte soha nem esett nehezemre rábírni az utasításaim követésére, bár amikor mégis, akkor nagyon nyögvenyelős volt, de mentségére legyen szólva, hogy nem szeret úszni. Persze frusztráló, amikor alig lehet fel- és lemászni a kis testéről, vagy amikor épp egy hídon, 20 kilométer magasan rázza meg a kobakját, amibe épp kapaszkodnál a nagy semmi felett. Bevallom, indokolatlanul sokszor hívtam tollas patkánynak, így utólag úgy érzem, hogy nem szolgált rá.

Azonban pontosan ez a legfontosabb része a The Last Guardian élményének. A kapocs, ami a játékos (nem, nem a mozgásképtelen fura fiú, a játékos) és Trico, a… hát én nem is tudom, hogy mi ez… között kialakul, az nagyon ritka. Én játék közben rengeteget beszéltem hozzá, mint egy igazi élőlényhez. Önkéntelenül is megsimogattam olyan esetekben is, amikor a játék nem kívánta meg, és rettentően aggódtam minden ugrásnál, amit elhibázott, mert attól tartottam, hogy valami baja esik. Úgy éreztem, hogy igazi bajtársra leltem, akivel egy a célunk, még ha nem is értjük egymást tökéletesen. Ezeket az érzelmeket pedig nagyon nehéz kiváltani a játékosból, úgy érzem a legtöbb mai játék nem is törekszik rá.

A játék rendkívül ötletesen épül fel a platform elemek, a fejtörők és a menekülős részek építőkockáiból. Nagyon ritkán éreztem úgy, hogy túl van tolva valamelyik rész. Főleg az esetlen hordócipeléses és ládatologatásos részeknél fordult elő, illetve a vége felé, az erőltetett küzdelmek során. Az utóbbi különösen problémás tud lenni, mivel a gyermek teljesen képtelen harcba szállni az őt üldöző varázslatos őrpáncélokkal, így nekünk a menekülés és a feladatok megoldása az osztályrészünk mindaddig, amíg Trico-t rá nem tudjuk szabadítani az ellenfélre. És akármennyire is okos a fiú és a madárkutyacica összjátéka, azért megesik, hogy egy 7-8 perc „harc” után maga Trico taszít a halálba véletlenül (ilyen esetekben éreztem megérdemeltnek a tollas patkány megnevezést).

Összességében a játék addigra ér véget, amikorra unalmassá válna az a maréknyi dolog, amit váltogat. Én, talán ha 9 órát tettem bele kényelmesen, ezalatt nem éreztem, hogy különösképp meguntam volna vagy túlságosan felhúzott volna a játék bármely ponton. A történet természetesen a Team ICO esetében már megszokott meta-történet, nincs igazi történetmesélés annak ellenére, hogy van narráció a játék bizonyos pontjain. Ez a fajta történetvezetés teljes egészében az érzelmekre hat, telis-tele hatásvadász jelenetekkel és sírós pillanatokkal. És igen, a végén volt sírás is. És gyönyörű volt.

Teljes mértékben úgy érzem, hogy ha 10 évet kell várnunk minden ilyen játékra, akkor szívesen kivárok egy újabb évtizedet, hogy az összes hibájával együtt újra átélhessek egy ilyen gyönyörű, nagyszabású és tanulságos történetet, ennyire szeretnivaló hősökkel és csodálatos érzelemvilággal. Rengeteg okból haragudhatunk a The Last Guardian-re, de úgyis meg fogunk bocsátani neki. Újra és újra.