FINAL FANTASY XV

A 2016-os év Nagy Visszatérője

---

Állítólag furcsa érzés 10 hosszú év várakozás után megfelelő módon értékelni egy játékot. Nos, nekem nem volt ezzel gondom. Én ugyanis az elmúlt 10 évben teljesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy készül egy újabb igazi Final Fantasy. Tudom, a végleges döntés arról, hogy ez legyen a legújabb „egész estés” cím a Final Fantasy spin-off-ok belterjes családjában, csupán nem olyan rég született, ám én úgy voltam vele, hogy talán nincs is szüksége a világnak Final Fantasy-re, és a felkelő nap országán kívül mindenhol nyugovóra tért a JRPG-láz. Jó, a láz éppen túlzás, de a JRPG konzolon jóformán az egyetlen elérhető szerepjáték fajta volt a hőskorban. De a trendek változnak, a Final Fantasy is változott. A jó hír az, hogy itt van, és meg is látszik rajta a 10 év fejlesztőmunka. Csak ez nem mindig öröm.

Ami először szembeötlik az – meglepő módon – a játék grafikája. Meseszép. Persze számtalan fura grafikai glitch meg probléma üti fel a fejét, de az összképet nézve meglehetősen kellemes a szemnek a játék kidolgozása. Nagyon szépen optimalizált, így szaggatás vagy akadás nélkül nézhetünk végig a tájon, ameddig a szem ellát. Márpedig ennek a Final Fantasy XV esetében semmi sem szabhat határt.

És amit látsz, azt néhány kivétellel meg is közelítheted.És a megközelítés módja, atyaég! Rendkívül hangulatos autókázni Duscae, Cleigne és Leide vidékein, bár a Regalia vezetése önmagában semmi élvezetet nem nyújt, így én ezt jobbára Ignis (nem, ez nem a jármű típusa) szakértelmére bíztam. Így több lehetőségem nyílt a tájat szemlélni, vagy megbarátkozni a karakterek utazás közbeni szokásaival. A szereplők beszélgetnek, üdítőt szürcsölnek, olvasnak, nyújtóznak útközben, éppen csak nem ágyaznak meg, vagy állnak neki főzni. Persze talán azért nem, mert ezt táborozás közben vagy hotelben teszik, ami játéknak rendkívül fontos része. Remek ötlet volt ezt összekötni karakterfejlődéssel, így a játékos viszonylag gyakran látogatja a hangulatos hoteleket, táborhelyeket. Táborozás közben megfőz a rezidens szakács (az étel 24 órán át segíti karaktereinket különböző képességekkel), majd megnézhetünk egy jelenetet a háttérben, ahogyan épp beszélgetnek, viccelődnek vagy Chocobo-t etetnek (KWEH!), amíg a játék szintekre váltja nekünk az összegyűjtött EXP pontokat, felturbózva némi bónusszal, amit a drágább hotelek adnak. Ez kérem minőségi szolgáltatás.

Ezek az apró jelenetek is a maguk stilizált módján rendkívül életszagúak, ám az igazi varázslat a városi környezetben történik. Itt érhető tetten 10 év fejlesztői munka áldásos hatása. Mindennek márkája, ára, reklámja van. Mindennek van neve és funkciója, a polcokon az áruk úgy sorakoznak, mint az életben. Minden boltos fizimiskája és szinkronja egyedi, saját felismerhető szófordulatokkal – és itt nem azt értem, hogy jellegzetesen ugyanazt a mondatot sulykolják beléd akkor is, ha 18 másodperccel ezelőtt hagytad ott a boltot -. Az útszéli tábláktól a Lestallum boltívei alatt meghúzódó lomig minden olyan, mintha valóban egy élő, lélegző ország utcáit rónánk.

A fentiek tekintetében különösen hasznos, hogy a játék csordulásig van mellékküldetésekkel és amolyan klasszikus Final Fantasy-s felfedezni valóval, amelyek mind remek indokot adnak arra, hogy keresztül-kasul bejárjuk Lucis gyönyörű és változatos tájait. Az egykor szebb napokat látott ország minden zugában bajokkal küzdenek a lakosok, és természetesen ki más segítségét kérnék, mint egy luxusautóval épp arra furikázó királyi sarjét. Mi sem természetesebb. De én boldogan segítettem annak ellenére is, hogy a mellékküldetések bonyolultsága maradéktalanul összefoglalható a „Menjé’ má’ oda, oszt’ csináljál egy fotót.” mondattal, de legalább akad egy-egy boss, meg egy pár jó dungeon. Bár az utóbbiak az esetek felében rendkívül frusztrálóak voltak még alap nehézségen is (hozzá kell tennem, hogy mindenhova kb 6-8 szinttel erősebb karakterekkel voltam hajlandó csak beállítani).

Szerencsére a harcrendszer (amennyiben nem hagyjuk ki a tutorial-t) megától értetődő és rendkívül intuitív, a csaták jobbára látványosak, de nem átláthatatlanok. Ez egy akció RPG esetében fordítópont lehet, és a Final Fantasy XV jelesre vizsgázott. Ez valahol várható a Square Enix tapasztalatát nézve, de azért kicsit aggódtam, hogy nem gondolták-e túl a nagy fejlesztésben az évek során. Mivel a játék és az interakció kb. felét a harc teszi ki, így örömmel konstatáltam az első óra után, hogy nem lesz itt semmi gond.

A mellékküldetések, utazgatás és bajkeresés során egészen bensőséges kapcsolat alakul ki a játékos és a főszerelők kicsiny csapata közt. Olyan 30-40 óra elteltével már igazi cimborák társaságában érzed magad, ahogyan a különböző helyszínek vagy helyzetek a rájuk jellemző egyedi és változatos beszólásokat váltják ki Noctis hű társaiból. Ebben rejlik a Final Fantasy XV varázsa, amely ráveszi az embert, hogy egyre mélyebben ássa bele magát Lucis ügyeibe, egyre távolabbra hajtson, egyre erősebb ellenfelekkel nézzen szembe. És a rengeteg frusztráció, amit egy-egy dungeon vagy főellenfél vált ki, azonnal semmivé lesz, amikor látjuk gyűlni a szintlépéshez szükséges pontokat és a gondtalanul szórakozó barátokat a háttérben, majd végignézzük Prompto lehetetlen pillanatokban készített fotócsodáit.

Az eddigiek fényében tudom azt mondani, hogy feledhetetlen a Final Fantasy XV minden pillanata… Amíg meg nem kezdődik a történet. Furcsa módon a játék a műfaj egyik fontos alappillérénél rogy meg. A történet rendkívül zavaros, én sokszor nem értettem miért is történik, amit a képernyőn látok, pedig módszeresen – szinte kényszeresen – gyűjtöm az elérhető információkat. A játék az utolsó 12 órában csak a történetre összpontosít, minden szabadságtól megfoszt, és egy csőbe kényszerít, ahol jóformán csak arra van lehetőséged, hogy végignézd az eseményeket. Teszi mindezt azonban rendkívül frusztráló, bántóan egyszerű dungeon-ök formájában, amelyekhez képest mai szemmel a Wolfeinstein 3D a pályaszerkesztés etalonja. Kicsit olyan érzés volt az utolsó néhány óra, mintha a fejlesztők 9 évig dolgoztak volna a kedvenc részeiken, aztán valakinek eszébe jutott, hogy kell a játékba történet is. Ez sajnos nagyon nagyot tompít a játék végkifejletén, ami pedig JRPG-hez, sőt Final Fantasy címhez mérten is meglepően tökös és drámai lett. Csak kapkodtam a fejem a végén a meglepő fordulatok és érzelmes pillanatok közben.

A játék szíve-lelke igazi Final Fantasy. A fenti sorokba bele sem fért a rengeteg csoda, a horgászás, receptgyűjtés, vadászat, kincses térképek és egyéb fantasztikus dolgok, amit a Final Fantasy XV nyújt. Mindezt gyönyörű, modern köntösben, kellemesen nyugatias felfogással tálalja. A történet sajnos éppen csak közepesre sikerült, de mire az ember elkezdhetné fájlalni ezt a tényt, a játék már régen magával ragadta minden egyéb szépségével.